posted by locutus on aug 29
Akárhogy is nézem, és hangozzék bármekkora őrültségnek, mégis Roland Emmerichet kell
segítségül hívnom ahhoz, hogy el tudjam magyarázni Sly Stallone legújabb akcióőrületének, a The Expendables-nek a problémáját. Mert mit is csinált eddigi hollywoodi karrierje során a “sindelfingeni kis Spielberg” (sic!)? Pontosan: újra és újra megpróbált rátromfolni magára, legalábbis ami a filmjeiben látható pusztítás mennyiségét illeti. És tulajdonképpen épp ez a nagyétkűség bosszulta meg végül magát, elvégre arra még ő sem képes, hogy a világ teljes elpusztítására (a lá Holnapután) rátromfoljon, de mégis megpróbálta a 2012-vel. És - lássuk be - nem aratott osztatlan sikert, hiszen a világ (másodszori) teljes legyalulásán túl - történjen az bármilyen látványosan - nem sok emlékezetes történt a filmben. Na, pont valami ilyesmi okoz kellemetlen hiányérzetet Stallone monstre akcióorgiája után: egész egyszerűen tudatában lettem annak, hogy innen nincs hova fokozni.
Mindennek ellenére a film elkészülte már önmagában megsüvegelendő teljesítmény. Annak ellenére, hogy ez a nyár egyértelműen az oldschool filmek térhódításának ünnepe (a Scott Pilgrim arcade-esztétikájától A Szupercsapat széria-remake koncepcióján át a Ragadozók nosztalgikus szörnymozi-feelingjéig), Stallone vállalkozása egyértelműen a legbátrabb volt mind közül, hiszen ennyi (azóta - kénytelen-kelletlen, de lássuk be - lecsúszott) akcióhős összetrombitálása egy egyértelműen B-filmes elemekkel operáló, kőkemény, mégis ostoba és önironikus akciófilmhez minden más esetben a videotékák alsó polcaival lenne egyenértékű. Sly azonban az elmúlt pár évben képes volt bebizonyítani két ikonikus szerepének anyagilag és kritikailag egyaránt sikeres feltámasztásával, hogy a nézők igenis igénylik az efféle nosztalgikus szórakozást. Így aztán fogta a rendelkezésre bocsátott mintegy 80 millió dollárt, és összerakott egy korrekt, gyökereit a legkevésbé sem tagadó, tökös akciófilmet - ami azonban épp a gyökerei miatt majdnem lesüllyed a ZS-kategória posványába.
Hangsúlyozom: majdnem. És itt lép be a képbe az a tudat, hogy manapság akármekkora is a nosztalgiahullám, és bármennyire is a bőrlenyúzások korát éljük, azért a nyolcvanas éveknek vége van. És Stallone ennek tudatában volt képes úgy modernizálni az akkor akciómozik minden szükséges elemét, mégpedig úgy, hogy beletett mindent, amit az azóta eltelt évtizedek hozzáadták a zsánerhez, és megfejelte mindezt rengeteg humorral, tuti mellékszereplőkkel és azzal a keserű üzenettel, hogy ezek a fickók még akkor is ott lesznek, amikor gyakorlatilag már szinte senki sem jegyzi őket. És épp így képes a kész alkotás megfelelni a régi és az új nézők elvárásainak is.
Pedig tulajdonképpen kár is tagadni, hogy az egész koncepció semmiben sem különbözik az olyan (manapság általában straight-to-DVD) moziktól, amiken abszolút nem azért röhögünk mert viccesek, hanem azért, mert iszonyatos maszlag az összes, elejétől végéig. Hiszen ki képes manapság komolyan venni egy csapat keménykedő, jórészt nagypapakorú fickót? Hiszen összesen majdnem annyi évesek, mint a Matuzsálem, jónéhány bunyójukon látszik némi kósza gyorsítás nyoma, ráadásul a legjavukról ordít, hogy a kapuzárási pánikra is nem kevés nosztalgiával emlékszik vissza. No de itt jön a kérdés: az első jelenet után ki merné ezt a szemükbe mondani? Bármilyen gyávának is tűnjek, de én ugyan nem - és épp ebben rejlik a mozi varázsa: ezek után senkinek nem számít majd, hogy mondjuk Statham, Lundgren vagy Li hány gyalogoshadosztályt vagy kábítószermaffiát vágtak haza puszta kézzel -ebben a filmben mindegyikük akkora főhajtást mutat be annak a gyakran lenézett műfajnak, ami nélkül nem ismerné a nevüket a világ, hogy részemről minden hasonló bűnük tíz évre visszamenőleg meg van bocsátva.
Pedig ezek a kőkemény nagypapák tulajdonképpen saját magukat adják: egy csapat kigyúrt, tökös legényt, akiket jól helybenhagyott az élet, de még összejönnek egy utolsó nagy bulira - mindeközben súlytalan magánéleti drámácskák és kemény, férfias
párbeszédek nyújtanak változatosságot a töméntelen mennyiségű lövöldözés, robbantások, késdobálás és kergetőzés közben.
De nézzünk magunkba: nem pontosan ezt vártuk? Dehogyisnem! Csak éppen arról feledkeztünk meg, hogy ez az elegy akárhogy is nézzük, ZS-film lesz, még akkor is, ha nem annak van szánva. Márpedig ez kőkeményen annak lett szánva, és talán épp emiatt támadhat hiányérzete a nézőnek a stáblista lepergése után: mert valahol mélyen igenis reméltük, hogy több lesz ez egyszerű, tonnányi tesztoszteronnal felturbózott akciómókánál. Talán ha a két főhősön túl más is lélegzethez jutott volna. Ugyanis sajna egyes-egyedül Stallone és Statham kapott egy többé-kevésbé árnyékkal rendelkező karaktert, bár tulajdonképpen ez is csak arra való, hogy az általuk betöltött sablonszerep egy csöppet kidolgozottabbnak tetsszen - vagy hogy legyen konkrét vezéralakja a filmnek.
Mindazonáltal eszemben sincs panaszkodni: az utóbbi évek finomkodó, PG-13-re hajtó akciómozijaival szemben itt kérem durván folyik a darálás, a jó öreg kedvencek pont azt nyújtják, amit várhatunk tőlük, az egysorosok büntetnek, Willis és Schwarzi cameója pedig simán a film csúcspontja - főleg hogy az utóbbival kapcsolatban hangzik el a film legjobb dumája.
Ennek ellenére (siker, és várható folytatás ide vagy oda) még mindig attól tartok, hogy Stallone ezzel betette a kaput a nyolcvanas éveknek: szerintem ugyanis ez az a pont, ahol a tiszteletadás nem megy át erőltetett múltidézésbe. Gyermekkorunk hősei teljesítették azt, amit vállaltak: megmutatták nekünk, hogy igenis vissza lehet hozni egy letűnt kort úgy, hogy az modern legyen. Mert bár talán az arc már meg se mozdul, a hangszálakat is kikezdte a kor (meg a szivarok), és az arc is rettentő ráncos, az öklök még mindig odacsapnak. És az bizony még mindig fáj - még nézni is. Kívánhatunk ennél többet?
























történetmesélés oltárán, mivel akárhogy is nézem, de ha lehántom a film legfölső, kétségkívül rendkívül mutatós rétegét, sajnos tényleg csak egy újabb, “mi a valóság?”-történetet kaptam, márpedig ebben a témában a 

