Resistance is Futile!

Azt ugye már írtam az idei filmes naplóm elején, hogy nem bírtam rávenni magam, hogy összeírjam a tavalyi év filmes csúcspontjait és mélypontjait. Így utólag az jutott eszembe, hogy a tévéműsorokkal, pontosabban az általam figyelemmel kísért sorozatokkal mennyivel könnyebb dolgom lett volna, hiszen azt mindig tudja az ember, mit nézett tovább, és mit hagyott ott – netán milyen új folytatásos mesketébe vágott bele. Ezeket azért könnyebb összeszedni: ellaposodás ide vagy oda, kitartottam Doktor House és Peter Griffin mellett, három rész után feladtam a Terra Novát, és három évad után a Clone Warst – valamint belevágtam a korábban már kivesézett American Horror Storyba, és rábukkantam a Hell on Wheels című, szintén vadiúj westernsorozatra.

Alig egy éve, hogy a Coen-testvérek által levezényelt A félszemű kapcsán elmerengtem a wester-műfaj élőhalott állapotán (a szegről-végről rokon Cowboyok és idegenek csak megerősített az akkori álláspontomban, Rango ide vagy oda), de persze ettől még nem kedvelem kevésbé a műfajt. Ami azt illeti, talán épp a zsáner hagyományos elemeihez való ragaszkodás fogott meg ebben a szériában is, hiszen korábban csak egyszer próbálkoztam cowboyos sorozattal, de akkor negyed óra után beleuntam a felesleges keménykedésbe (a kérdéses termék a Deadwood volt, sok-sok felesleges “fuck”-kal).

Bár a szokványos panelek felsorakoztatása egyeseknek fárasztó, vagy akár unalmas is lehet, engem igazából az fogott meg, ahol és amikor elhelyezték ezeket. Akárhogy is gyötörtem az agyamat, sehogy se jutott eszembe olyan történet, ami pont az amerikai polgárháború után, de még épp az indiánháborúk előtt játszódik, azaz a volt Észak és Dél katonái még messze vannak a kölcsönös bizalomtól, de már szükség lenne rá, hiszen a vasútépítés biztonsága miatt szükség lenne rá. És épp a vasútépítés a különleges helyszín, ugyanis a konkrét munkát, illetve annak helyszínét ritkán prezentálják érdekes helyként, itt pedig épp egy, a sínek haladását kísérő szekértábor (ez hívják “Hell on Wheels”-nek) szolgál a történet helyszínéül – ilyet pedig nem választanak minden nap, hiszen egy sátortáborban nincs lengőajtós kocsma, poros főutca, vagy ilyesmik.

Ezek után főleg fájó, hogy az első, tízrészes etappal nem kívántak új dolgokat bemutatni szereplők és történetvezetés terén is, hiszen van itt bosszút kereső rosszarcú idegen (Anson Mount remekül prezentálja, hogy kell szapora csulázás közben udvarolni), nyakas ex-rabszolga (a rapper Common), és persze kapzsi főnök is (a zseniális Colm Meaney, alias mindenki kedvenc Chief O’Brien-je), és a többi szereplővel együtt végigzongorázzák a zsáner összes kötelező elemét – csak eközben plusz konfliktusforrásként össze kell hozniuk néhány tucat mérföldnyi vasúti sínt is. Márpedig az, hogy a sínépítés nemcsak keret, hanem nagyon is lényeges cselekményszál, sok pluszt tesz a sorozathoz, még akkor is, hogy a szíve mélyén mindenki tudja, hogy az évad végére igenis összejön, aminek össze kell – legalábbis nagyon reménykedünk benne.

A Hell on Wheels nem temeti a műfajt, mint Leone vagy Eastwood, nem tiszteleg előtte, mint a Coenék, és nem újítja meg, mint Verbinski; inkább egyszerűen, szórakoztatóan és (kisképernyős keretekhez mérten) látványosan összefoglalja, mit is kell tudni a westernről. Ezek után kíváncsian várom a második évadot: hátha ezúttal több újat tud mutatni. A főcím pedig külön megér egy misét.

Ha jól számolom, épp idén lesz húsz éve, hogy David Fincher először tett kirándulást a mozivásznakra. És bár a kezdés sokak szerint (ő maga is közéjük tartozik) nem volt makulátlan, az biztos, hogy azóta páratlan karriert tudhat magáénak, csúcspontokkal és mélypontokkal, ahogy azt kell – hogy melyik filmje hová tartozik, azt mindenki maga döntse el. Talán épp ezért tűnt elsőre furcsának, hogy e jeles évforduló megünneplésére épp egy olyan filmet készített, melynek svéd eredetijének még szinte csöpögnek a kópiái.

Persze az igazi kérdés nem az volt, hogy jó kezekben van-e Stieg Larsson regénye a brit perfekcionista kezében: Fincher már réges-rég bizonyította, hogy a regényben megtalálható minden jelentős elem és téma bemutatásához ért, legyen az oknyomozó újságírás, vagy akár egy finoman fogalmazva is csodabogás főszereplő. Nem, a kérdés inkább az volt, hogy szükséges-e ez egyáltalán?

Igen, jól tippeltél: erre a kérdésre a válasz mindenkinél más és más lesz, ugyanis nemcsak arról van szó, hogy kinek ez, kinek az a jobb Blomkvist, vagy éppen Lisbeth Salander, a két film ugyanis néha teljesen külön úton jár: míg a svédek komoly áldozatot tettek a cselekmény oltárán azért, hogy inkább a könyv hangulatát akarják visszaadni, addig a “remake” egyszerre szeretné visszaadni a hideg svéd nihil mind odakint, mind a szereplőkben – és persze közben igyekezne minél hűbben követni a sztorit is.

Sajnos ebbéli igyekezetében egyszer-kétszer csúfos kudarcot vall. A film elején kisebb csalódás érheti az óvatlan nézőt, no nem azért, mert hiányolni fogja az információáradatot (épp ellenkezőleg, Steve Zailian forgatókönyvíró ügyesen szűrte le, mi kell feltétlenül a cselekménybe), hanem mert egészen addig, amíg Craig és Mara találkoznak, külön történetüket annyira elaprózzák, hogy elég nehéz bármelyikre is ráhangolódni – Trent Reznor ide vagy oda. Persze ezekben a részekben is bőven vannak kisebb-nagyobb gyöngyszemek (Salander tetoválós bosszúja is ide tartozik, de a kedvencem akkor is az, mikor Blomkvist először vesz cigit) – de ezek sajnos kevéssé hatnak a nézők érzelmeire; inkább zsigeri élmény az egész.

Egészen kettejük találkozásáig nem éreztem igazán, hogy a két főhősnek igazából van kontrollja az események fölött – onnantól kezdve viszont végre helyükre kattannak a fogaskerekek: a néha aranyosan esetlen Craig és a minden porcikájában kincset érő Rooney Mara között remekül működik a kémia, ráadásul addigra már eljutottunk odáig a töürténet nyomozós szálában is, hogy lehessen egy-két gyanúsítottunk (meg kell mondjam, krimiben rég láttam ilyen jó terelést). Ráadásul a két főhős remekül kiegészíti egymást, úgyhogy együtt válnak igazán szórakoztatóvá.

Most kéne azt mondanom, hogy innentől kezdve minden sínen volt, de sajnos nem: érdekes módon bár az eredeti feldolgozás, sőt a regény vége is éppen ilyen elnyújtott, uram bocsá’ szájbarágós volt, de valahogy egyiknél se éreztem ennyire azt, hogy így elhúzzák. Értem én, hogy a regényhez akartak hűek lenni, de eközben az igazi befejezés =vagy legalábbis annak az érzése) valahol az útfélen maradt, átadva a helyét a folytatásban látható “se veled, se nélküled” viszony megalapozásának a két főszereplő között.

Mindazonáltal én nem ragaszkodnék a folytatáshoz: Fincher tett egy tisztességes kísérletet arra, hogy egy európai könyvet a nagy kacsaúsztató túloldalán is fogyaszthatóvá tegyen. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, ezért áldozatokat kellett hoznia, és bár nem pont én leszek az, aki habzó szájjal fogja követelni a szöveghűséget, de őszintén remélem, hogy ha MÉGIS készül majd egy sequel, ott azért összeszedettebbek lesznek a fiúk-lányok. Hogy csak annyit mondjak: ha már a helyszín maradt Svédország, mégis miért angol nyelvű minden egyes napilap?

Akárcsak megszámlálhatatlan európai rendezőtársa, most Tomas Alfredson is megcsinálta. Forgatott egy kritikusok és közönség által körülrajongott, emlékezetes filmet (ez volt az Engedj be!), úgyhogy jöhetett a nagyvilág meghódítása, sok-sok nagy névvel, még több (kimondott és kimondatlan) ígérettel, és a sleeper hitek minden egyéb kellékével – ezúttal már külföldi pénzből.

Sajna most nem jött be. Lehet, hogy már John le Carré eredeti könyve is csak amolyan “kémsztori beszt of…” volt, lehet, hogy lokálisan kéne keresni a hibát (nálunk sokszor komolyan vehetetlenné válik egy nemzetközi filmsiker, amiben mi is benne vagyunk), de valahogy úgy jártam, mint amikor Alfredson első filmjének mentem neki először. Skandináv vámpírmoziját ugyanis csak második nekifutásra sikerült végignéznem, és bár elismerem érdemeit, közel sem nevezném hibátlannak: bár színészei remekek, de egyes szereplőkről szeret megfeledkezni, a cselekményvezetés néhol híján van mindenféle logikának, a hangulat mégis megfogja az embert.

Na kábé ugyanezt tudnám elmondani a Suszter, szabó, baka, kémről is. Töméntelen imádott arc adja egymás kezébe a kilincset (egytől egyig, remek színészek), de a legjavuk csak annyira jó, hogy idióta sakkbábuként tologassák egy olyan táblán, amit már évtizedekkel ezelőtt kikövezett neki megszámlálhatatlan hidegháborús kémthriller. Egy irodalmi klasszikusként számon tartott alapanyag, ami vagy egy hatalmas szappanbuborék, vagy pedig a szkript lúgozott ki belőle minden tökösséget – azt például még mindig nem vágom, hogy a rákba jött rá Gary Oldman, hogy hol is keresse Mark Strongot. Vagy elég, ha annyit mondok: “Karla”.

Elhihetitek: olvastam én már amolyan igazi, klasszikus, hidegháborúból szalajtott kémes-nyomozós ponyvát. És az teszi az efféle könyveket emlékezetessé, ha meg sem próbálja többnek álcázni magát annál, ami. Alfredson épp ezzel bukott egy hatalmasat a szememben: a mértani pontossággal felépített sakkjátszmája szinte lépésenként kérdőjelezhető meg, és nem az lesz a kihívás, hogy a néző együtt gondolkodik George Smiley-val (haha, Gary Oldman leszedálva játssza végig a filmet, baromi ironikus), hanem csak a kronológiát kell fejben tartani, és jöhet a fájdalmas felismerés: a csodaszépen megmunkált, végtelenségig szobort homlokzat mögött bizony a nagy büdös semmi lakozik.

És ami még rosszabb: eddigre már a néző is olyan katatón állapotba jut, hogy hiába irányítja minden elérhető receptorát az eseményekre, az egész már rég hidegen hagyja. Hiszen aki kettőnél több krimit olvasott/látott már, az jól tudja: a gyanúsítottak száma limitált, és mindig az a sáros, aki a legkevésbé gyanús. Ez egy tizenkettő-egy tucat mázolmányban még talán elmenne, de ez elméletileg valami über-mestermű lenne. Csak egy korrektül megcsinált zsánerfilm.

Persze ettől még ne higgyétek, hogy ne lenne benne némi spiritusz. Imádtam a színészeket, a tökéletesen visszaadott hidegháborús hangulatot, Budapestet, a zenét; egyszóval mindazt, ami egy jól megcsinált film minden ismérve. Egyszerűen csak végig az volt az érzésem, hogy a töméntelen átverés között én is áldozattá váltam – márpedig a néző azt szereti, ha meglepik, de azt nem ha szándékosan az orránál fogva vezetik csak azért, hogy azt higgye, a mű okosabb, mint aminek látszik. Egyedi, az vitathatatlan – mint egy múzeumi darab, egy régi kor emléke. De csak akkor üt, ha még nem láttál ilyesmit.

A 21. század első évtizedében egymást érték a különböző világméretű, de legalábbis jelentős járványok, mindenféle állatinfluenzák – biztosan mindenki emlékszik ezekre. Kicsit meglepő, hogy a filmvilágnak ilyen sokáig tartott, hogy rámozduljon a témára, hiszen a legutóbbi jelentős, járványos megbetegedést középpontba állító film óta már majd’ másfél évtized is eltelt. Így utólag viszont már úgy gondolom, megérte várni, hiszen épp az a Steven Soderbergh forgatott egy remek filmet a témában, akire én már a nagyon stílusos, de nagyon unalmas Ocean’s Eleven óta a legkevésbé se vagyok kíváncsi.

Önmagában talán az a legfigyelemreméltóbb a Fertőzés című filmben… Hogy nincs benne semmi kirívó. A történet a hasonló témájú filmek által megszokott mederben zajlik, jó szokás szerint annyi szereplővel, akik közül több óhatatlanul is kidolgozatlan marad. Itt igazából nem a MIT, hanem a HOGYAN kérdése válik lényegessé: Soderbergh dokumentarista igényességgel (de szerencsére nem a remegőkamerás, hanem a nyugodt fajtából), kellő távolságtartással mutatja be az eseményeket, amihez ráadásul tucatszám asszisztálnak a híres színészek.

Maga a járvány természetesen pontosan olyan, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: a semmiből bukkan elő, sokféleképpen terjed, gyorsan végez a fertőzöttekkel, még ennél is gyorsabban mutálódik. És ahogy annak lennie kell, a nép is pont úgy reagál, ahogy azt megszokhattuk: egyeseket jócselekedetekre, vagy éppen az igazság keresésére inspirál a helyzet, mások csendes beletörődéssel, vagy épp önmagukból kifordulással reagálnak a helyzetre. A film szépen sorba veszi az eshetőségeket anélkül, hogy egyetlen személyt is kiemelne: annyi a főszereplő, hogy a legjavuk soha nem is találkozik, de mindegyikük találkozik ezzel a rejtélyes betegséggel, ami néhányuknál a legjobbat, másoknál pedig a legrosszabbat hozza elő.

Igazából már bánom, hogy nem mentem el erre a filmre moziba. Nem feltétlenül a nagyvászon, vagy a húszpontegyes hang hiányzott, hanem az az érzés, amikor fölgyulladnak a fények, és rájön az ember, hogy tucatnyi ismeretlen társaságában töltötte az elmúlt másfél órát – és valószínűleg töméntelen olyan tárgyhoz ért hozzá a moziból be-, és kifele menet, amihez a jóisten se tudja, hányan nyúltak már hozzá – és ezek közül vajon hányan ügyelnek a higiéniára.

Márpedig az érintés ennek a filmnek a legfontosabb költői képe, és mint ilyen, többet jelent önmagánál: ha egy olyan betegség tombol, ami majd’ minden lehetséges módon fertőz, egy egyszerű kézfogás, vagy bármi egyéb nem feltétlenül a bizalom jele, hanem egyszerre akár azt is jelentheti, hogy ez az utolsó emberi érintés, amire valaha számíthatsz. És ez valahol félelmetesebb, mint több tucat robbanásra kész atombomba.

A Fifti-fifti című film írója, Will Reiser egy nap felhívta régi barátját, Seth Rogent, hogy elmondja neki: rákos beteg. Most nem azért, hogy bárki nekiálljon esélyeket számolgatni, de Rogen – hogy, hogy nem – épp a budin trónolt. Ezek után bárki számára meglepő, hogy miután Reiser kigyógyult a betegségéből, úgy döntött, hogy vígjátékot ír a kezelések alatt átélt élményekről?

A való élet ezen apró fricskája mellett igazából talán még a South Park az, ami leginkább lehetővé tette/teszi azt, hogy a szélesebb közönség is befogadhasson egy ilyen filmet. Trey Parker és Matt Stone nyolcévesei már tizenöt éve bizonygatják nekünk hétről hétre, hogy nincs az a súlyos probléma ezen a világon, amin (nyilván megfelelő tálalásban) ne lehetne egy jóízűt nevetni – persze egészen addig, amíg nem rajtuk, hanem velük nevetünk. És noha ez a film korántsem megy el olyan messzire, mint a fenti sorozat, azért nincs hiány abszurd humorban, és igen: egyszer-kétszer még az edzett nézők tűréshatárát is próbára teheti.

De ilyennek kell lennie, hogy működhessen. Hiszen amellett, hogy főszereplője, Adam Lerner (Joseph Gordon-Lewitt kellően átlagos) 27 éves, “nem dohányzik, nem iszik, és újrahasznosít”, rákos beteg is. És ki meri azt mondani, hogy egy daganatos megbetegedésben szenvedőnek nem lehetnek ugyanolyan problémái, mint bárki másnak? A betegség ehhez csak hozzátesz, onnantól kezdve pedig minden csak az egyénen múlik. Adam pedig úgy dönt, élni akar, és élvezni az életet, amíg lehet – és ha ehhez kell néhány spangli, egy szimpatikus terapeuta (I am in lesbians with Anna Kendrick ), vagy egy Skeletor nevű kutya, hát üsse kő.

Rég láttam már olyan filmet, ami közben igazából nem tudtam, mit is kellene éreznem – vagy igazából azt, hogy mit is érzek, gondolok arról, amit látok. És jól van ez így: nincs jobb forgatókönyvíró a valóságnál (Adam/Reiser, és a Rogen által életre keltett Kyle jeleneteinek jó része a valóságban is megtörtént). A szituációk és párbeszédek minden abszurditás ellenére végig megmaradnak hihetőnek és életszerűnek – legyen szó mind a drámai, mind a humoros részekről. Ezen még az sem változtat, hogy a film vége kicsit odakentnek, elnagyoltnak tűnik, de igazából ezért se lehet haragudni, ugyanis lefogadhatod: a meghatottság mellett itt meg fogsz szakadni.

Sírva röhögés? Röhögve sírás? Lényegtelen. Jonathan Levine filmje a tavalyi év egyik apró gyöngyszeme, olyan mozi, amit tényleg nem látsz mindennap. Sok-sok jó poén, sok őszinteség, és az utóbbi évek legszebb mozis szerelmi vallomása. Mert ha jó a mesélő, igenis még a ráknak is megláthatjuk a humoros oldalát. Mert most már én is elhiszem, hogy van neki.

Idén valahogy se kedvem, se energiám nem volt, hogy megírjam a szokásos “értékeljük a tavalyi év filmes/egyéb termését”-posztomat. Igazából nem is lett volna érdemes, annyi jó(nak mondott) film kimaradt tavalyról. Pedig igazából kedvem lett volna fölidézni Harry Potter remek búcsúját, David Tennant büntető egysorosait vagy Ryan Gosling végtelen coolságát. Na mondegy, akit érdekel, hogy milyen filmeket tartottam megnézésre érdemesnek 2011-ben, az végigolvashatja a tavalyi filmes naplómban. Most pedig elkezdem az ideit, ugyanúgy hónapokra bontva, ugyanúgy nagybetűvel jelölve, amit először láttam.

JANUÁR

Sherlock Holmes (Sherlock Holmes; 2009, r.: Guy Ritchie) – 5/10
Frászkarika (Fright Night; 2011, r.: Craig Gillespie) – 8/10
FERTŐZÉS (CONTAGION; 2011, r.: Steven Soderbergh) – 8/10
FIFTI-FIFTI (50/50; 2011, r.: Jonathan Levine) – 8/10
ELHURCOLVA (ABDUCTION; 2011, r.: John Singleton) – 2/10
SUSZTER, SZABÓ, BAKA, KÉM (TINKER TAILOR SOLDIER SPY; 2011, r.: Tomas Alfredson) – 6/10
Cápa (Jaws; 1975, r.: Steven Spielberg) – 10/10
Jégi dicsőségünk (Blades of Glory; 2007, r.: Josh Gordon, Will Speck) – 8/10
A VESSZŐBŐL FONT EMBER (THE WICKER MAN; 1973, r.: Robin Hardy) – 8/10
Álmosvölgy legendája (Sleepy Hollow; 1999, r.: Tim Burton) – 5/10
COWBOYOK ÉS IDEGENEK – BŐVÍTETT VÁLTOZAT (COWBOYS & ALIENS – EXTENDED; 2011, r.: Jon Favreau) – 6/10
HIGH PLAINS INVADERS (2009, r.: Kristoffer Tabori/K. T. Donaldson) – 2/10
Batman – A Denevérember (Batman; 1989, r.: Tim Burton) – 5/10
HALHATATLANOK (IMMORTALS; 2011, r.: Tarsem Singh) – 3/10
ISTEN HARAGJA (FRAILTY; 2001, r.: Bill Paxton) – 8/10
Rémségek háza (The People Under the Stairs; 1991, r.: Wes Craven) – 5/10
BATMAN: A RÉM ÁLARCA (BATMAN: MASK OF THE PHANTASM; 1993, r.: Eric Radomski, Bruce W. Timm) – 6/10
KARMOK HARCA (FELIDAE; 1994, r.: Michael Schaack) – 6/10
A TENGERÉSZGYALOGOS (THE MARINE; 2006, r.: John Bonito) – 5/10
VÉGÍTÉLET (DOOMSDAY;  2008, r.: Neil Mashall) – 6/10
M – EGY VÁROS  KERESI A GYILKOST (M; 1931, r.: Fritz Lang) – 7/10
KINSEY (KINSEY; 2004, r.: Bill Condon) – 7/10
Amerika kapitány: Az első Bosszúálló (Captain America: The First Avenger; 2011, r.: Joe Johnston) – 6/10
CAPOTE (CAPOTE; 2005, r.: Bennett Miller) – 8/10
SOUL SURFER  (2011, r.: Sean McNamara) – 4/10
COFFY (1973, r.: Jack Hill) – 7/10
CYBORG – A ROBOTNŐ (CYBORG; 1989, r.: Albert Pyun) – 3/10
KŐBE ZÁRT HALÁL (WITHIN THE ROCK; 1996, r.: Gary J. Tunicliffe) – 3/10
A LONELY PLACE TO DIE (2011, r.: Julian Gilbey) – 3/10

Remélem, mindenki túlélte családostul az elmúlt három nap kalória-, és cukor-túladagolását; nekem is sikerült, közben – szimplán lázadásból, vagy mert tele volt a hócipőm a Sissi-Télapu-Jégkorszak hármashatár mentén mozgó ünnepi tévéműsorokkal (részletesebben olvassátok el Bandi egy éve született, de még mindig aktuális posztját), úgyhogy inkább olyan filmekkel töltöttem ki az étkezések közti űrt, amiknek vajmi kevés köze van az odakint (nem) hulló hóhoz, és az ünnep hasonló kellemes toldalékaihoz, a harmadik nap végére bekövetkező össznépi megőrüléssel karöltve.

Szóval hacsak nem a Film+ bámulásával töltötted a Karácsonyt (ahol nyakasságból Terminator 2-t is adtak, wow!), akkor nyilván tudod, miről van szó. Kivéve, ha olvastál, mert akkor maximálisan respektállak, az én agyműködésem ugyanis kizárólag az alábbi négy filmalkotás alatt indult be. Közös jellemzőjük, hogy semmi közük a decemberhez, viszont minimum hónapok óta halogatom a megnézésüket. Közös prognózis az olvasni lustáknak: egyik se volt éppen remekséges.

A gyerekek jól vannak (The Kids Are All Right)

Ha láttatok még ocsmány leszbikus propagandát (márpedig BTK-sok ne feledjétek, van nekünk egy Barát Erzsink), hát akkor ez az: ez a mozi az első fél órájában a torkánál fogva rázza nézőjét, úgy üvölti a pofájába, hogy a melegházasság jó és normális. Igenám, csak egy minimális empátiával rendelkező néző erre öt perc alatt rájön, elfogadja és továbblépne a történetben.

Ha ugyan lenne: jó szokás szerint ez is egy olyan többszörösen Oscar-jelölt produktum, aminek jóval nagyobb a füstje, mint a lángja. Anette Bening és Julianne Moore távolról sem tökéletes házasságába rondít bele a szimpi lúzer Mark Ruffalo, azért, hogy a végén a pali jól el is vigyen minden balhét, és még elnézést is kérjen ezért. Sosem hittem volna, hogy egy drámainak szánt 106 perc ilyen hosszú tud lenni.

Arról nem is beszélve, hogy szólhatna valaki a (természetesen saját nemét kedvelő) író-rendező-asszonyságnak: attól, hogy a szereplői sokat pofáznak érdekes témákról, még nem lesz érdekes az a sok közhelyes marhaság, amit összehordanak. Ráadásul végig az járt a fejemben, hogy ez aztán milyen jó film is lehetett volna.

Zöld zóna (Green Zone)

Ha valaki 2010-ben küld moziba egy 2003-ban játszódó filmet az irakban “található” tömegpusztító fegyverek utáni hajszáról, az kösse fel a gatyáját. Hét év alatt mindenki számára nyílt titok lett, hogy nincs ott semmi, és ehhez még összeesküvés elméleteket gyártó dilinyósnak sem kell lenni.

Paul Greengrass és Matt Damon mégis megpróbálták. A Két Bourne-filmen át összecsiszolódott párosnak ebbe a témába sajna rendesen beletört a bicskájuk: a késztermék nem lett sem feszült thriller, sem pedig mérsékelten unalmas piff-puff akciófilm, sokkal inkább egy újabb pofon a szarnak. Az impozáns szereplőgárda semmit nem tehet hozzá a végtermékhez (Jason Isaacsre Rúzsa Sándor-bajusz kell, hogy lássuk, hogy genya), a nagy meglepit pedig tíz perc alatt bárki kitalálja. A Feszültségmentes akciójelenetek és a borzalmas CGI már csak apró rezzenések ebben a maszlagban. Én simán a tűzvonalba küldeném ezt a mozit.

A sötétség határán (Edge of Darkness)

Martin Campbell saját 1985-ös minisorozatát adaptálta nagyvászonra, durván amerikanizált verzióban. És mint ilyet, saját kölykéből nyilván nem akart kihagyni semmit, vagyis a történet olyan zagyva, kidolgozatlan, és kiszámítható, hogy néha konkrétan hülyét kaptam tőle, a befejezés pedig olyan giccses, hogy majdnem a falat kapartam.

Ezt leszámítva a két főszereplőnek köszönhetően igenis jól szórakoztam: a meglehetősen Harrison Ford-i manírokkal zsonglőrködő Mel Gibson durván revansot vesz a lánya haláláért felelős megacég genya igazgatójától (Danny Hustont az Isten is egy tetű gecinek teremtette); utolsó közös jelenetüket tanítani kéne. Kár, hogy Ray Winstone-ből egyszerre akartak rejtélyes mindentudót és cool pisztolyhőst faragni, de egyik se jött össze, így a karaktere idétlenebbre sikerült, mint egy átlag sidekick-é.

És különben is: a Green Lanternnél még mindig hatványozottan jobb.

Visszafordíthatatlan (Irréversible)

A botrányfilm, amit büszkén reklámoznak azzal, hogy a Cannes-i bemutatón kétszázan hagyták ott. Igazából tényleg könnyű lenne ennyivel elintézni, de a helyzet korántsem ilyen bonyolult – de szerencsére nem is olyan egyszerű, hogy egy szimpla “francia Memento“-lefitymálással félresöpörjük Gaspar Noé rükverc-moziját.

Mint minden profi művészfilmnél, a történet igazából itt is sokadlagos. A “hogyan” itt annál lényegesebb, és bár tényleg vannak figyelemreméltó megoldások, de igazából az egész “kézikamerás-egysnittes-epilepsziásos” módi egy idő után inkább tűnik erőltetettnek, mint hatásosnak – viszont amíg kitart a hatás, addig érdemes figyelni.

Nyitottság és erő: ez kell ahhoz, hogy értékelni tudd (Monica) Bellucci és (Vincent) Cassel duettjét – méghozzá ha lehet, egyedül. Az aluljárós rész pedig tuti midnen idők egyik leghatásosabb horrorszcénája.

És te? Mivel lázadtál a hagyományos ünnepi program ellen?

Kellemes ünnepeket mindenkinek!

A Közösségi Hálózat, Aminek Mindenki Tudja A Nevét, még mindig igen gyakran felmerül barátaimmal folytatott beszélgetéseinkben. Ez mondjuk nem meglepő: sokan ezen a módon tartják a kapcsolatot barátaikkal, különböző ünnepek, évfordulók, egyebek észben tartására sem utolsó. Meg egyéb. Na, a “Meg egyéb” kategóriáról dumáltunk tegnap kicsit Bandival, és ez adott végső löketet ahhoz, hogy összeszedjem azokat a tényezőket, amik/akik miatt én még mindig nem vagyok fönt ezen a codálatosz rendszeren.

Megsértődni érvényes, de azt senki nem állíthatja, hogy személyeskedem: mivel nem vagyok fenn, így nem tudhatom, ha valaki esetleg beleesik valamelyik kategóriába. Megjegyzem, Bandi szerint vannak ilyen összeállítások a Modorosblogon is, de oda még sose vetett el a balsors, úgyhogy azt se tudom, eszik-e vagy isszák. Védve vagyok, úgyhogy stick this in your pipe and smoke it!

Az Állapotfrissítők:

Ahogy Jesse Eisenberg (akit ironikus módon később Oscarra jelöltek Mark Zuckerberg megformálásáért) megmondta a Zombielandben, nincs annál idegesítőbb, ha valaki kiírja, hogy most indul valahová, most érkezett valahonnan, most volt a klón, vagy hogy ippeg kifogyott otthon a gumicukor. De most tényleg: ki a frászt izgat ez? Nekem meg aztán végképp nincs kedvem kiirtogatni őket az üzenőfalról – pláne többször.

A Megmondók:

Nem merném határozottan állítani, hogy ez a bölcsész-kategória, de mégis. Ők mindent tudnak, sőt, ennél is fontosabb, hogy mindent JOBBAN tudnak. Ennél is rosszabb lehet az, aki mondjuk tizennégy év minden bölcsességével beszáll egy entellektuális párbajba, hogy ott leossza a népet. Találunk köztük szimpla fogadatlan prókátorokat, de a keményebbje politikusnak, vagy ne adj’ Isten akár Betmennek is képzelheti magát. Francnak van kedve ezekre koptatni a klaviatúrát.

Az Ismerősvadászok:

Mikor jómultkorában még fent voltam az iwiw-en, ott is belefutottam egy-két ilyenbe, akiknek szemmel láthatólag az életük egyetlen öröme, hogy rákeresnek (mondjuk) arra, hogy “Kis Józsi”, aztán bejelölnek mindenkit, akit kidob a rendszer. Mer’ mér ne. No persze az elején mindenkinek lehet ilyen agresszív túlfelhasználói stílusa, de illene azért kinőni ebből. Nekem sikerült, annyira, hogy iwiw-es accountom törléséig eljutottam az “agresszív alulhasználó”-kategóriáig.

A Farmville-ezők:

Múltkor majdnem durván kiröhögtem szegény Balázst, mikor azon dohogott mellettem a TIKes gép előtt ülve, hogy a nővére elfelejtett learatni tegnap. Namost ahogy az a “Facebook-filmben” (sic!) is benne foglaltatott, ez elméletileg egy “közösségi háló” lenne (van egy tippem, hogy Peter Griffin a homlokán pörgött ennél a résznél); ha játszani akarsz, menj inkább a Media Marktba, és vedd meg magadnak a Farm Simulatort ezresért, és azzal traktorozzál! Vagy szólj nekem, és gyere Orosházára: a tanyánkon tolhatod a Farmville IRL-t, csúcs 3D-s grafikával, minimális gépigénnyel, force feedbackes kapával, echte tanyaszaggal és enyhe D-vitamin túladagolással.

A Művészlelkek:

Újabb Family Guy-utalás, de Stewie akkor is megmondta: minden nő azt hiszi magáról, hogy tud fotózni. “Hűű, lefotóztál egy hintaszéket meg az árnyékát fekete-fehérben, hú de művészi!”, ugyebár (tisztelet a kivételnek). De ez még az enyhébb verzió. A rosszabbja az Állapotfrissítők továbbfejlődött változata, aki nemcsak írásban, de képekben is megosztja életkéjének minden részletét a nagyvilággal. Értsd: negyven JATE-klubos kép minden áldott nap, rajta barátnők bejelölve. Mert enélkül azért mégse élet az élet.

Az Infantilisok:

Láwcsy, lájkcsy, szercsy, puszcsy, és társaik. Szerintem ezeket még a tulajdon ismerőseik is kigyomlálják, de minimum lerejtetik. Kivéve (talán) a csajaikat/hapsijaikat. Ezekről hallani sem akarok.

A Spamhuszárok:

Az iwiw-ről is akkor töröltem magam, mikor már alig két havonta tévedtem oda, és akkor se volt jobb dolgom annál, mint hogy kitörljem az olyasfajta leveleket, mint “Bill Gates elosztogatja a pénzét! Küldd ezt tovább ismerőseidnek, hogy kapjon belőle egy centet egy rákos, süketnéma, vak, végtagok nélkül született kislány! Ha nem teszed, 246 évig nem lesz csajod, és a Baziliszkusz a Harry Potterből leharapja a farkad”. Az még oké, ha valaki egyszer, pillanatnyi elmezavar hatására továbbküldi, na de mikor már negyedszer kapod meg UGYANATTÓL, az már eléggé önmagáért beszél. Kell ez a halálnak.

A Régi Ismerősök:

Nem titok, hogy nem őrzök túl sok kellemes emléket sem általános-, sem pedig középiskolából. Úgyhogy arra végképp nincs szükségem, hogy belefussak régi osztálytársakba – netalán épp egy nosztalgiázós egyedbe, aki szeret áradozni “a régi szép idők”-ről. Blee… Jobb ezt elkerülni. Én is hülye voltam, ők is hülyék voltak, minek ezt felemlegetni?

A Lájk-lovagok:

Ezeknek minden tetszik. Ez mondjuk nem baj, de lefogadom, hogy ezzel jól megtöltik minden ismerősük üzenőfalát. Ismerősvadász-habitussal kombóban az ilyenek val’szeg könnyen kicsaphatják a biztosítékot az érzékenyebb lelkűeknél. Nem hinném, hogy tudnám ezt tolerálni – legalábbis a neten semmiképpen.

További kategóriákat szívesen látok! Inkább itt töltsétek ki a mérgeteket, mint egymáson! (Itt jobb az íze, és a nátha is múlik tőle… Izé.)

Vegyünk egy átlag amerikai családot! Pszichoterapeuta papa, megcsalt anyuka és problémás tinédzser lányuk, akik – problémáikat orvosolandó – a környezetváltozás gondolatával, terápiás célból új házba költöznek. Csakhogy a háznak története van: nem elég, hogy a korábbi lakók egyike sem távozott természetes halállal az élők sorából, de közülük sokan még most is a falak közé zárva tengődnek – és meg kell mondjam, “életük” korántsem nevezhető boldognak.

Tökéletes kiindulópont egy jó kis kísértetházas horrorhoz, nemdebár? Még jó, hogy én a tudatlanság áldásos védőbástyája mögött futottam össze az FX csatorna American Horror Story nevű, most “évadzárt” sorozatával. Nem mintha különösebben kerülném a hasonló történeteket, de az efféle szellemsztorik sosem kötöttek le különösebben, hiszen mindegyik nézése közben felmerül bennem az a felettébb logikus kérdés, hogy mi a bánatért nem költöznek máshová? Aztán a második epizód végén Vivien, az anyuka egy-két sokkoló éjszaka után bedobja a költözés tervét, és akkor tudtam: ez valami más lesz.

Vehetjük úgy, hogy igazam is lett, meg nem is. Bár a történet alapvetően a hasonló történetek elemeit használja fel, és igazából (így utólag) nem igazán tartogat sok olyan fordulatot, amit a rutinos néző nem láthatna előre, ráadásul vannak fontosnak hitt szereplők, akik egyszer csak eltűnnek, másokat meg szinte utólag erőltetnek be, ennek ellenére mégis néztem. És féltem. Pedig higyjétek el: ez a fajta kisvárosi rettegés sosem az, amire igazán vágyik az ember. Bár sokszor feldobják a labdát az olcsó, sötétből előugrós ijesztgetésnek (a nővérem tudna erről mesélni), de az epizódok általában megmaradnak a sokkal hatásosabb lelki terrornál. És ennek csak örülni lehet, ugyanis az utóbbi években nem látni túl sok TV-s horrorsztorit.

Részemről ez mondjuk nem túl meglepő, hiszen a horrorsorozat műfaja, mint olyan, kicsit fából vaskarika: nem lehet a nézőkkel minden héten megnézetni az addigi részeket, hogy felépüljön a feszültség, a tömörített expozícióval pedig bár ráirányíthatják a figyelmünket a legfontosabb dolgokra, de az apró nüanszok, amik esetleg előrevetíthetik a későbbi eseményeket, eltűnnek. Viszont a szereplőkhöz való érzelmi kötődés nélkül ugrik az egész koncepció, mert minek is aggódnánk olyan fiúkért és lányokért, akiket alig két perce nézünk a kényelmes karosszékünkből? És különben is, ugyan ki bírna végigülni nagyjából 12 órányi befosatást egyhuztomban?

Na jó, tudom én: senki nincs rákényszerítve arra, hogy egyhuztomban nézze végig. Ez, kérem, még háromnegyed órás adagokban is ijesztő, köszönhetően a remek színészgárdának (a főszereplők mellett olyan állandó vendégszereplőkkel, mint Jessica Lange és Zachary Quinto), a szinte végig pörgős cselekményvezetésnek, és persze az egésznek otthont adó Murder House-nak, ami sötétségével, klausztrofób belső tereivel hozzájárul ahhoz, hogy a kedves néző sose akarjon efféle ódon kastélyszerűségben lakni. Ezekért cserébe még az erősen Se7en-bevonatú, bár kétségkívül hatásos főcímet és a Coppola-féle Drakula főtémájának gyakori felidézését is megbocsátom.

Szóval ha unod, hogy a The Walking Deadben hat részig eltökölnek egy elveszett kislány keresésével, akkor tessék, íme a pótlék azoknak, akiknek igénye van hetente egy kiadós rettegés-adagra – mondom ezt annak ellenére, hogy a záróepizód nem volt olyan ütős, mint az utolsó előtti, de ez nem meglepő: arra a tizenegyedik részre baromi nehéz lenne rátromfolni. Az a koncepció pedig eleve barátságos, hogy minden évadban új sztorit kezdenek: megnézném, hogy ezt hogy próbálják meg folytatni. Az FX pedig újabb jó pontot szerzett nálam a Sons of Anarchy mellé.

És hogy miért nem költöznek el két rész után? A harmadik részben kiderül!