Resistance is Futile!

Akárhogy is nézem, és hangozzék bármekkora őrültségnek, mégis Roland Emmerichet kell segítségül hívnom ahhoz, hogy el tudjam magyarázni Sly Stallone legújabb akcióőrületének, a The Expendables-nek a problémáját. Mert mit is csinált eddigi hollywoodi karrierje során a “sindelfingeni kis Spielberg” (sic!)? Pontosan: újra és újra megpróbált rátromfolni magára, legalábbis ami a filmjeiben látható pusztítás mennyiségét illeti. És tulajdonképpen épp ez a nagyétkűség bosszulta meg végül magát, elvégre arra még ő sem képes, hogy a világ teljes elpusztítására (a lá Holnapután) rátromfoljon, de mégis megpróbálta a 2012-vel. És - lássuk be - nem aratott osztatlan sikert, hiszen a világ (másodszori) teljes legyalulásán túl - történjen az bármilyen látványosan - nem sok emlékezetes történt a filmben. Na, pont valami ilyesmi okoz kellemetlen hiányérzetet Stallone monstre akcióorgiája után: egész egyszerűen tudatában lettem annak, hogy innen nincs hova fokozni.

Mindennek ellenére a film elkészülte már önmagában megsüvegelendő teljesítmény. Annak ellenére, hogy ez a nyár egyértelműen az oldschool filmek térhódításának ünnepe (a Scott Pilgrim arcade-esztétikájától A Szupercsapat széria-remake koncepcióján át a Ragadozók nosztalgikus szörnymozi-feelingjéig), Stallone vállalkozása egyértelműen a legbátrabb volt mind közül, hiszen ennyi (azóta - kénytelen-kelletlen, de lássuk be - lecsúszott) akcióhős összetrombitálása egy egyértelműen B-filmes elemekkel operáló, kőkemény, mégis ostoba és önironikus akciófilmhez minden más esetben a videotékák alsó polcaival lenne egyenértékű. Sly azonban az elmúlt pár évben képes volt bebizonyítani két ikonikus szerepének anyagilag és kritikailag egyaránt sikeres feltámasztásával, hogy a nézők igenis igénylik az efféle nosztalgikus szórakozást. Így aztán fogta a rendelkezésre bocsátott mintegy 80 millió dollárt, és összerakott egy korrekt, gyökereit a legkevésbé sem tagadó, tökös akciófilmet - ami azonban épp a gyökerei miatt majdnem lesüllyed a ZS-kategória posványába.

Hangsúlyozom: majdnem. És itt lép be a képbe az a tudat, hogy manapság akármekkora is a nosztalgiahullám, és bármennyire is a bőrlenyúzások korát éljük, azért a nyolcvanas éveknek vége van. És Stallone ennek tudatában volt képes úgy modernizálni az akkor akciómozik minden szükséges elemét, mégpedig úgy, hogy beletett mindent, amit az azóta eltelt évtizedek hozzáadták a zsánerhez, és megfejelte mindezt rengeteg humorral, tuti mellékszereplőkkel és azzal a keserű üzenettel, hogy ezek a fickók még akkor is ott lesznek, amikor gyakorlatilag már szinte senki sem jegyzi őket. És épp így képes a kész alkotás megfelelni a régi és az új nézők elvárásainak is.

Pedig tulajdonképpen kár is tagadni, hogy az egész koncepció semmiben sem különbözik az olyan (manapság általában straight-to-DVD) moziktól, amiken abszolút nem azért röhögünk mert viccesek, hanem azért, mert iszonyatos maszlag az összes, elejétől végéig. Hiszen ki képes manapság komolyan venni egy csapat keménykedő, jórészt nagypapakorú fickót? Hiszen összesen majdnem annyi évesek, mint a Matuzsálem, jónéhány bunyójukon látszik némi kósza gyorsítás nyoma, ráadásul a legjavukról ordít, hogy a kapuzárási pánikra is nem kevés nosztalgiával emlékszik vissza. No de itt jön a kérdés: az első jelenet után ki merné ezt a szemükbe mondani? Bármilyen gyávának is tűnjek, de én ugyan nem - és épp ebben rejlik a mozi varázsa: ezek után senkinek nem számít majd, hogy mondjuk Statham, Lundgren vagy Li hány gyalogoshadosztályt vagy kábítószermaffiát vágtak haza puszta kézzel -ebben a filmben mindegyikük akkora főhajtást mutat be annak a gyakran lenézett műfajnak, ami nélkül nem ismerné a nevüket a világ, hogy részemről minden hasonló bűnük tíz évre visszamenőleg meg van bocsátva.

Pedig ezek a kőkemény nagypapák tulajdonképpen saját magukat adják: egy csapat kigyúrt, tökös legényt, akiket jól helybenhagyott az élet, de még összejönnek egy utolsó nagy bulira - mindeközben súlytalan magánéleti drámácskák és kemény, férfias párbeszédek nyújtanak változatosságot a töméntelen mennyiségű lövöldözés, robbantások, késdobálás és kergetőzés közben.

De nézzünk magunkba: nem pontosan ezt vártuk? Dehogyisnem! Csak éppen arról feledkeztünk meg, hogy ez az elegy akárhogy is nézzük, ZS-film lesz, még akkor is, ha nem annak van szánva. Márpedig ez kőkeményen annak lett szánva, és talán épp emiatt támadhat hiányérzete a nézőnek a stáblista lepergése után: mert valahol mélyen igenis reméltük, hogy több lesz ez egyszerű, tonnányi  tesztoszteronnal felturbózott akciómókánál. Talán ha a két főhősön túl más is lélegzethez jutott volna. Ugyanis sajna egyes-egyedül Stallone és Statham kapott egy többé-kevésbé árnyékkal rendelkező karaktert, bár tulajdonképpen ez is csak arra való, hogy az általuk betöltött sablonszerep egy csöppet kidolgozottabbnak tetsszen - vagy hogy legyen konkrét vezéralakja a filmnek.

Mindazonáltal eszemben sincs panaszkodni: az utóbbi évek finomkodó, PG-13-re hajtó akciómozijaival szemben itt kérem durván folyik a darálás, a jó öreg kedvencek pont azt nyújtják, amit várhatunk tőlük, az egysorosok büntetnek, Willis és Schwarzi cameója pedig simán a film csúcspontja - főleg hogy az utóbbival kapcsolatban hangzik el a film legjobb dumája.

Ennek ellenére (siker, és várható folytatás ide vagy oda) még mindig attól tartok, hogy Stallone ezzel betette a kaput a nyolcvanas éveknek: szerintem ugyanis ez az a pont, ahol a tiszteletadás nem megy át erőltetett múltidézésbe. Gyermekkorunk hősei teljesítették azt, amit vállaltak: megmutatták nekünk, hogy igenis vissza lehet hozni egy letűnt kort úgy, hogy az modern legyen. Mert bár talán az arc már meg se mozdul, a hangszálakat is kikezdte a kor (meg a szivarok), és az arc is rettentő ráncos, az öklök  még mindig odacsapnak. És az bizony még mindig fáj - még nézni is. Kívánhatunk ennél többet?

Ilyet még nem láttatok. Azt hiszem, több mint száztíz évvel a mozi feltalálása után ilyesmit kijelenteni meglehetősen merész dolog. De hiszitek vagy sem, igenis van olyan alkalom, amikor ez igenis megérdemelt. Pedig Istenemre mondom, abszolút nem ezt vártam, amikor leültem a Scott Pilgrim a világ ellen című alkotás elé. A könyv első két kötetének ismeretében (a magyar kiadó most már igazán csipkedhetné magát) arra számította, hogy ez egy szórakoztató, bájos, és a narratíva negyedik falával bőven kacérkodó vígjáték lesz, minden szokásos tinifilmes adalékkal: kemény zenék, szerelem, bunyók. Csak egyvalamit hagytam ki az egyenletből.

Ez a bizonyos X-es tag (surprise!) nem más, mint Edgar Wright. Persze simán rávághatnánk, hogy lehet, hogy a csávó csak akkor tud valami igazán nagyot alkotni, amikor a szokásos alkotó-háromszög (Wright-Pegg-Frost) egyik harmadaként tevékenykedik, ám szerencsére kiderült, hogy ez súlyos tévedés - épp úgy, ahogy Peggnél is megtanultuk, hogy a triumvirátustól külön is képes emlékezeteset létrehozni. És Wright is megcsinálta, és bár ezúttal nem maga írta a szkriptet, csupán adaptált, a kész mű mégis magán viseli minden stílusjegyét - nemegyszer saját magának állítva görbe tükröt.

Amit nem egy képregénynél láthattunk már, az Brian Lee O’Malley hatrészes graphic noveljénél is megesik: a forma néha sokkal fontosabb, mint a tartalom. Elvégre akárhogy fényezzük Frank Miller munkáit, a Sin City a míves külsőt lehántva csupán ócska ponyva, semmi több, és még a legbonyolultabb szuperhősmítosznál is végrehajtható egy olyan mértékű lecsupaszítás, hogy az egész meséből csak a “Good Guys vs Bad Guys” maradjon. Scott Pilgrim meséje ellenben számomra azért lett egyedülálló, mert nemcsak evidensként kezeli, hogy ez csak egy “boy meets girl”-történet, de folyamatosan reflektál erre, sőt, maguk a szereplők is nem egyszer céloznak arra, hogy tökéletesen tudatában vannak saját képregényhős-mivoltuknak. A körítés ellenben már egészen más tészta.

Jelen történet főhőse természetesen nem más, mint ez a bizonyos Scott (Michael Cera, aki a könyvbeli figuránál lúzerebb, de szerethető), akinek az élete fenekestül felfordul, amikor megismerkedik a rejtélyes Ramona Flowersszel (a kicsit túl szúrós, de bájos Mary Elizabeth Winstead). E fiatal hölgy aztán komoly bajba sodorja hősünket és a körülötte élőket is, mivel a hét gonosz exe szépen sorban felkeresik Scottot, hogy meggyőzzék arról, miért nem érdemes Ramonával kezdenie. És miközben hősünk sorban tűri a nem túl kedves dobottak rohamát, szépen lassan magához tér, és nekiáll saját (nem túl fényes) életének helyrerázásának is.

Nem túl érdekes, igaz? Elvégre úgyis tudjuk, hogy az ilyen történetek végén a gonosz legyőzetik, a fiú és a lány pedig boldogan elsétálnak. Hát ezt tessék szépen elfelejteni, ugyanis arra már az első harcnál ráébredünk, hogy itt az ilyesféle hagyományok szabályos felrúgásának leszünk szemtanúi. Mindeközben ráadásul a szemünk láttára elevenednek meg a képregény lapjai, sőt, a klasszikus videojátékok is - mégpedig abból a fajtából, amiket manapság már remake-elni szoktak (már ha  a játékiparban létezik ez a kifejezés). Egyszóval minden van itt, ami szem-szájnak ingere - de vajon ki is lehet a célközönség?

Na, szerintem épp ez az, ami miatt a film odakint oly’ csúfosan megbukott. A történet célközönségének számító tiniket ugyanis bár becsaphatják az előzetesek látványosabbnál látványosabb jelenetei (pedig higgyétek el, a legjobbakat nem lőtte le egyik sem), de nekik, a WoW korában, a Super Mario-szerű játékok már antik dolognak számítanak. A felnőtteket viszont épp az iszonyatosan őrült képi világ tántoríthatja el, ugyanis ebben a filmben (talán most először) alkotnak tökéletes elegyet a (szándékosan eltúlzottan) videojáték-szerű bunyok, a túlfűtött tini-érzelmek és a kemény zenék. Ám sajna sokan gondolhatják, hogy ez már sok a jóból.

Sajna azt kell mondjam, tévednek. Sokszor volt olyan érzésem, hogy a hét gonosz ex szerepeltetéséért talán túl sok mindenről kellett lemondanunk, így a legtöbb összetört szívű bosszúálló nem marad több üres plakátfiguránál, akivel Scottunknak le kell számolnia, hogy eljusson a következőhöz. Bevallom, személy szerint én még elnéztem volna egy darabig a filmet, hátha még több derült volna ki a szereplőkről - így sajna a legjavukat nem lehetett se gyűlölni, se kedvelni - ellenben legyőzetésük látványát mindig hálás vigyorral és tátott szájjal jutalmaztam. Kivételek persze akadnak, Brandon Routh például remek magánszámot ad elő a hármas számú ex, Todd szerepében - bevallom, nem néztem ki ennyi humort ebből a sótlan ex-Superman srácból.

És ezzel vissza is tértünk a kedves rendező barátunkhoz. Wright már pályafutásának első remekművénél, a Spaced című sorozatnál lefektette vizuális stílusának alapjait, aminek a javát az elképesztően gyors vágások, a hirtelen zoomolás és az elsőre összefüggéstelennek tűnő snittek sorozata adja. Míg saját írású filmjeinél természetesen tökéletesen épült mindez a cselekménybe, ám most már láthatjuk, hogy az adaptációknál is lehet jól alkalmazni: O’Malley csapongó, néha még a könyvekben sem világos narratívája remekül párosul ezzel a képi világgal, tovább erősítve a kész mű képregényességét, egyúttal büszkén kihangsúlyozva annak gyökereit. A feliratozásokról pedig nem kívánok szólni, egész egyszerűen elképesztő az összhatás, ezt mindenkinek magának kell látnia.

Egyszóval a film képvilága annyira erős, hogy arról szavakkal képtelenség beszélni.Ezért sajnálom nagyon azt a fránya játékidőt, mert így, alig 110 percben nem lehetett mindezt egy kellőképpen erős történettel megbikázni. Azonban a film még így is annyira innovatív, vicces, ötletes és szórakoztató, hogy a néző hamar megfeledkezik erről az idővel aprócskának tűnő hibáról. Képzeljétek el az elképzelhetetlent, ha meg akarjátok nézni ezt a filmet - elvégre ugye szerintetek is teljes képtelenség nem rajongani egy olyan moziért, amiben a főhősnő egy kicsi oldalzsákból előhúz egy három méteres, kéken lángoló kalapácsot, a rosszfiúk érmékre esnek szét - és látni lehet a hangokat?

Bizony, bizony, kicsiny, bár lassan egyéves blogom ezúttal komoly témát igyekszik megpendíteni, és a politizálás rögös terepére merészkedik (….NOT! )! Nemrégiben  országunk kormányt váltott, nyakunkon vannak a különböző helyi választások is, ahol mindenkinek el kéne döntenie, hogy ki is döntsön majd a sorsa felől az elkövetkező időszakban. Így aztán úgy döntöttem, hogy én is összeállítok egy olyan listát, amelyből leszűrhető, milyen vezetőséget is tartanék célravezetőnek - természetesen a nép boldogságát mindig szem előtt tartva.

Köztársasági elnök: Palpatine császár (Ian McDiarmid)
Persze mondhatnánk, hogy neki ez visszalépés, de gondoljunk bele: ha képes volt kb huszonöt évig az egész messzi-messzi galaxist elkormányozgatni, akkor talán örülne egy újabb kihívásnak, és elvállalna egy ilyen pozíciót kicsiny országunkban. És az is tuti, hogy ha őt nem engednék át egy határon, akkor a túloldaliaknak fel kéne készülniük egy megrázó élményre!

Hatásos beszédek, villámgyors érvelés! Vele jól járnánk!

Miniszterelnök: Richard M. Nixon feje (Billy West)
Ő az, aki mindent el tud intézni - elvégre ha képes megválasztatni magát a Föld elnökének egy szál test nélkül (na jó… ), annak nem okozhat gondot hazánk gatyába rázása. És persze az is mellette szól, hogy hivatali ideje alatt (ami idestova négy évad, négy film és ötven képregényszám) elképesztő mennyiségű inváziót állíttatott meg, az Omicron Persei 8 urainak menetrend szerinti támadásától egészen a rejtélyes Va-GINA cenzúra-támadásáig.

Ne szórakozz az elnök úrral!

Belügyminiszter: a Borg Királynő (Alice Krige/Susanna Thompson)

Most komolyan: hallottatok már Borgot panaszkodni?(Hugh és az Unimátrix Zéró nem számítanak, ők a szabályt erősítő kivételek) Naná, hogy nem! Békés együttélés, nincs rasszizmus, vagy semmiféle komoly probléma, ráadásul nap mint nap érdekes, új emberekkel meg effélékkel ismerkedhetnénk meg. És amíg bele nem futunk a 8472-es fajba, addig a határ a csillagos ég lenne!

Az ellenállás hasztalan!

Külügyminiszter: Vladimir Harkonnen báró (Kenneth McMillan/Ian McNeice)

Újabb nagyformátumú játékost köszönthetnénk a hazai porondon a jó báró beszervezésével: bár saját családja sem mondható éppen problémamentesnek, mégis folyton ellenlábasai megbuktatásán dolgozik. Épp egy ilyen remek fickóra van szükségünk ahhoz, hogy előrébb jussunk a nemzetközi helyzetben - hibás döntéseit pedig jótékonyan elfedné a botrányos magánéletén csámcsogó bulvársajtó. Kérdés?

A kép egy nemzetközi kapcsolatépítést szolgáló vacsorán készült. Ugye még mindig bíztok benne?

Oktatási miniszter: Yoda (Frank Oz)

Az abszolút telitalálat! Nagyjából nyolcszáz évnyi tapasztalattal rendelkezik a pedagógia terén, így aztán nyugodtan állíthatjuk, hogy érti a dolgát. Legalábbis még egyetlen tanítványa sem panaszkodott. Arról nem is beszélve, hogy megválasztása ugrásszerűen megdobná a nyelvtankönyvek eladását, mivel mindenki össze akarná rakni, hogy a tisztelt miniszter úr mit is akart mondani.

Természetben, igaz, tanítsunk-e?

Ifjúsági- és sportminiszter: Jacob Black (Taylor Lautner)

Ki ellenkezne vele? Bár karrierjének korai szakaszában elég gizda volt, de (nyilvánvalóan tisztán természetes úton)  rengeteg futással, szőrtelenítéssel és egyebekkel hamar élsportolóvá küzdötte magát: hosszútávfutás, bázisugrás, időre történő befeszítés, különböző küzdősportok és rövidtávú távolbanézés egyaránt szerepel a repertoárjában. Ráadásul, ha így folytatja, örök tiniként fog majd nyugdíjba menni. Kellenek ennél jobb ajánlások?

A sok hosszútávnézés bizony komoly sérülésekkel járhat, gyerekek.

Vidékfejlesztési miniszter: Skroob elnök (Mel Brooks)

Ő felismerte Mae West legendás mondásának igazát: két pont között a legszebb távolság a gömbölyű.  És miután ezen szellemben alakította ki otthonának infrastruktúráját,  célba vette a természet radikális megváltoztatását is a szabadalmaztatott “Szívd!”-technológiával.És azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy ha nem avatkozik közbe néhány aktivista, forradalmi újítását siker koronázta volna. Bízzuk mi is rá mindennapi friss levegőnk!

Skroob és teamje éppen újabb forradalmi eljárásokon dolgoznak.

Egészségügyi miniszter: Dr. Phlox (John Billingsley)

A kedves denobulán doktor számos jelöltet utasított maga mögé, aminek egyetlen oka van: az optimizmusa! Na meg az, hogy a modern időknek megfelelően otthon van mind a természetgyógyászatban, mind az állatorvoslásban, mind pedig a kortárs módszerekben, a sebészettől a pszichológiáig. És ha valami kisülne az agyunkban, csak belenyom a helyére egy kis denobulán gyík-darabot, és máris meggyógyultunk - persze csak akkor, ha mellékhatásként nem fogunk beleolvadni a környezetünkbe.

És még hálapénz se kell!

Hadügyminiszter: Dutch Schaefer (Arnold Schwarzenegger)

Újabb nyerő fogás, ezúttal osztrák importból. A választás oka jelen estben is a tapasztalatokban rejlik: a vietnamot is megjárt, majd titkos alakulatban dolgozó úr, aki politikai ambícióknak sincs híján, számtalan alkalommal bizonyította, hogy harctéren nincs nála jobb. Nincs az az ellenség, akit némi sárral, pár csapdával és egy kis ügyességgel ne tudna térdre kényszeríteni!

Azért az illő megjelenésre is figyelni kell.

Nemzeti erőforrás-miniszter: a Drej-ek

Náluk jobb erőforrást keresve sem találhatnánk, elvégre tiszta energiából vannak. Bár tettek már ellenségesnek mondható lépéseket az egész bolygó irányába, amely végül egy csúnya balesetbe torkollott, mégis ideje túllépni a múltbeli sérelmeken, és közös jövőt létrehozni, ahol végre egyikünk se akarja széjjelrobbantani a másikat.

Már a delegáció is milyen energikus, mi lehet még ebből!

Pénzügyminiszter: Bender B. Rodriguez (John DiMaggio)

Jelöltem minden anyagi problémára megoldás, mivel ő a hosszú lejáratú kölcsönvétel mestere. Remekül ért a takarékoskodáshoz (bár általában másvalaki tőkéjéből), és mivel robot, így hosszabb időt igénybe vevő vállalkozásokba is belevághat - nem kell aggódnia, mivel nem is tud. Ráadásul bárkivel szövetkezik, amíg a végeredmény előnyös neki az országnak.

Mert még a legnagyobb válsághelyzetet is hidegvérrel kell fogadni.

Igazságügyminiszter: RobotZsaru (Peter Weller)

Hideg fejjel hozott döntés kell az igazságszolgáltatásban? Akkor ő a tökéletes jelölt! Három (azaz négy) direktívájának köszönhetően mindig és mindenkor betartatja a törvényt, és mindenkit lecsuk, aki rács mögé való. Kivéve, akit nem, mert egyszer-kétszer ilyen is megesett. De megbüntetni feltétlenül megbüntet minden rosszfiút. Ráadásul hiába próbálnák megfenyegetni, elég nehéz lenne hatni rá: megülni nem nagyon tudod, és már családja sincs nagyon. És azt mondtam már, hogy Berettája van, és pörgetni is tudja?

Na ő aztán sose mondja azt a sajtónak, hogy “Nem nyilatkozom”.
(írói megj.: talán tényleg túl hosszú ez a nyár… )

Neil Marshall legújabb filmje egy hatalmas nagy kib*szás. No persze aki tisztában van a rendező korábbi alkotásaival, azt ez a legkevésbé sem lepi meg. Első ismert filmje, a Dog Soldiers (ami nálunk a felettébb fantáziadús Démoni harcosok címet kapta) egy elmebeteg ötletekkel teli, ijesztő, gusztustalan és pokolian vicces horror volt, ami szemtelenül (és szemmel láthatóan) minimális költségvetésből reformálta meg a farkasember-horrorok kihaló zsánerét. Következő alkotása már kevésbé volt egyértelmű, mivel A barlang félúton eléggé szürreális fordulatot vett, amivel többé-kevésbé kinyírta az addig oly’ remekül épülő klausztrofób rettegést, ám épp ezzel vágta el magát mind a thrillerek, mind a szörnyfilmek rajongóinál (noha sokan a 2005-es év legjobb horrorjának tartják), a Doomsday című posztapokalipszises őrület pedig (neves mellékszereplők ide vagy oda) elsüllyedt a feledésben. Most pedig itt van a kedves brit direktor legújabb alkotása, A kilencedik légió, amely csont nélkül illeszkedik ebbe az életműbe: itt is egy abszolút hagyományos filmötletből (ellenség elől menekülő katonák,ókori tálalásban) születik valami elképesztő őrültség.

Én már azt is felettébb ironikusnak találom, hogy épp egy ilyen film után jutott eszembe, hogy bele kéne már nézni a Róma című kultikus HBO-sorozatba; tulajdonképpen közelebbi rokon a kettő, mint ahogy azt első látásra tűnik, persze leginkább stílusban: felettébb naturális, véres, kíméletlen - ugyanakkor míg a Home Box Office sorozatfelelősei a korábbi munkáikra jellemző alapossággal néztek utána mindennek, hogy hiteles képet festhessenek egy egykor volt birodalomról, addig Marshall alkotása nagy ívben tesz a történelemre,és mindent alárendel az amúgy már unalomig ismert, “jó katona a kegyetlen ellenség ellen” sztorinak. Na persze itt juthat eszünkbe az, hogy a korábbi munkáinak se a kidolgozott szkript volt a legnagyobb erőssége. És ezzel nem azt mondom, hogy nem lehetne izgulni szegény légiósokért, vagy utálni a rohadék pikteket, de az, amikor Olga Kurylenko kilométerekről megérzi, hogy valaki véletlenül megbotlik, az azért eléggé beszédes.

És persze miért is ne lenne az? Lehetett akármilyen übercool és vérkomoly a 300, mikor nem volt több egy elképesztően stílusos”lándzsa”-méregetésnél (érted, ugye?) a görögök és a perzsák között - és most gyakorlatilag ugyanezt kapjuk, csak ki kell vonni belőle Frank Millert, és a nagy csatát ki kell cserélni egy hegyekben kergetőzésre. Na meg az sem utolsó, hogy míg Snyder mozija minden CGI-csiliviliség ellenére rövid úton unalmassá vált, addig Marshall filmje nagy nevek és temérdek green screen nélkül is képes végig érdekes és izgalmas maradni.

Persze attól még mindig csak egy oltári nagy baromság. Baromság, mert nagy ívben tesz a józan paraszti észre vagy a legalapfokúbb logikára. Baromság, mert egész egyszerűen teljes képtelenség, hogy minden utolsó vadember-mellékszereplő tudjon a közös nyelven (persze a latint angol helyettesíti, mily’ meglepő). És ezek még mind csak a kisebbik problémák, ugyanis hiába a technikai perfekcionizmus, az operatőri munkától a zenéig (bár a vérért felelős effekteseknek kiosztanék egy-két tockost), ha minden igyekezet csak egy közepes gorefest-be torkollik.

És ekkor kérdi az egyszeri néző: na és? Nem kell minden történelmi filmnek megváltania tulajdon műfaját, vagy a legnagyobb hitelességre törekedni - emlékezzünk csak, mi is lett az Artúr királyból. Igenis jó teljesen átlagos, bőszen fuckoló kemény fickókat látni, akik kézzel-lábbal-egyebekkel harcolnak az ellenség ellen, mindenféle kimutatható érzelem nélkül. Ilyenkor jó, ha van egy olyan filmes, aki nem akarja mindenáron komolyan vetetni magát - örüljünk hát az utóbbi évek talán legszórakoztatóbb (ha nem is feltétlenül jó) történelmi akciófilmjének.

“Mi ez, ha nem felhívás táncra?” - futott át az agyamon a Salt ügynök első előzetese után. Bár az alapötlet a legkevésbé sem tűnt eredetinek, sőt, Angelina Jolie-t se kedvelem túlzottan (na jó, bevallom, ki nem állhatom), egy kergetőzős akciómókára mindig vevő vagyok - főleg  hogy a trailer által leszűrhető történet alapján ez egy eléggé Bourne-szerű sztorinak tűnt, azokra meg külön vevő vagyok. Más kérdés, hogy a nagy elődtől eltérően ez az alkotás semmit nem bíz a nézőre - de legalább jól tenné azt!

Mert úgy őszintén, egy olyan filmnél, aminek a teljes története azt a kérdést járja körbe, hogy a főszereplőnő vajon orosz kém-e vagy sem, vajon mennyi marad az izgalomból, ha a kérdéses karakter az első adandó alkalommal lelép? Ezek tényleg sose hallották, hogy az ártatlanok nem futnak el?

És ezek a hiteltelen fordulatok és cselekményvezetési logikátlanságok még csak a film kisebb bajai. Az ilyen baromságokat simán benyeli az ember, ha az végeredmény nem drámázás, hanem akcióvígjáték lesz - Die Hard, valaki? Ha hitelességet akarsz, akkor ne kövess el amatőr hibákat, ha pedig komolytalan akarsz lenni, akkor kerüld a felesleges drámázást. Kurt Wimmer szkriptje viszont egyszerre akar übercool és könnyfakasztó lenni, és ezzel lexikonba illően prezentálja a “két szék között pad alá” végkimenetelt.

Persze a cselekmény (dacára annak, hogy nagy csattanók sorozatát akarná prezentálni) tulajdonképpen szinte elhanyagolható, hiszen csak alibiként szolgál arra, hogy Jolie kisasszony egymás után prezentálja nyaktörőnél nyaktörőbb mutatványait,és hiteltelen akciói is csupán arra jók, hogy eltereljék a nézők figyelmét arról, mekkora átvágásnak lehetnek épp szemtanúi. Ugyanis az már az első nagy üldözés után nyilvánvaló lesz, hogy tulajdonképpen maguk a készítők sem tudták, hogy főhősnőjük tulajdonképpen kinek az oldalán áll (megjegyzem, ez a film végéig nem is lesz világos), így aztán a jó öreg időhúzás eszközét használva pakolták egymásra a jeleneteket, amit az utóbbi évek legkevésbé hiteles figuráival adatnak elő: az egyik folyton azt mondja, hogy “bűnös”, a másik meg azt, hogy “nem biztos”.

Pedig Philip Noyce-nak csak annyit kellett volna tennie, hogy felelevenítse korábbi kémfilmes és thrilleres tapasztalatait, mert bár az olyan mozik, mint Harrison Ford két Jack Ryan-filmje vagy A Csontember, nem minősülnek az Álomgyár legeredetibb filmjeinek, ám felettébb sokan tartják őket vagy klasszikusnak, vagy minimum nosztalgikus értékekkel bírónak. Mondjuk az is igaz, hogy ezek is bizonyos idő után unalmassá váltak, és főleg legutóbbi, szintén Jolie főszereplésével készült sorozatgyilkosos ijesztgetősdire igaz ez, ám azok legalább bírtak egy annyira erős alapsztorival, amivel valamennyire elpöfögött a mese. Itt azonban mintha mindenki csak a minimumot igyekezett volna nyújtani: az operatőr mindent lefilmezett, a vágó összevágta a dolgokat, valahol kolbászolt egy zeneszerző is, és mindehhez összedobtak egy, kizárólag a nagy rejtélyre alapozó kampányt.

Ennek ellenére a film a maga módján kifejezetten szórakoztató. Bár a százperces játékidő alatt tulajdonképpen futószalagon kapjuk az elmúlt harminc-negyven én valamennyi kémfilmjének legócskább sablonjait megfejelve mindezt a modern filmkészítés valamennyi eszközével (bár a trükkök nem mindig meggyőzőek), egyestés kikapcsolódásnak pont megfelel. Agyatlan popcorn-mozi, lufiszerűen pukkanó csavarokkal - ennél azért többet vártam.

Legyünk hűek a kitárgyalni kívánt filmhez, ne vacakoljunk, csapjunk rögtön a közepébe: minden félelmünk, előítéletünk és kétségünk alaptalannak bizonyult, kedves nézők, Antal Nimród megcsinálta, és huszonhárom év után végre-valahára sikerült méltó folytatást forgatnia a John McTiernan rendezte első Ragadozóhoz. És nemcsak ezért lesz emlékezetes a külföldről szakadt hazánkifia harmadik hollywoodi rendezése, ugyanis amellett, hogy sikeresen feltámasztott egy többé-kevésbé halott franchise-t, hanem azért is, mert eközben összehozta az utóbbi évek egyik legjobb akciófilmjét - sci-fi köntös ide vagy oda.

Pedig sok minden adott okot a kételkedésre: bevallom őszintén, én már a cím hallatán kételkedni kezdtem a projekt létjogosultságán, és bár tudtam, hogy a producerként (és talán legnagyobb húzónévként) funkcionáló Robert Rodriguez vérbeli fanboy, azaz biztosan nem adna ki olyan filmet, amivel mint rajongó nem elégedett, ám nála a túlzott szabadság gyakran csúszik át komplett őrületbe - lásd a saját magába roskadt Grindhouse-próbálkozása Tarantinoval (na jó, azért RR-é volt a jobbik szegmens). A castingosok furcsa választásaira már meg se emeltem a szemöldököm, és még az első pozitív visszajelzések sem nyugtattak meg teljesen. Egyszerűen tudtam: ezt a saját szememmel kell látnom, hogy elhiggyem!

Ami a film legerősebb oldala, arra szerencsére egyáltalán nem kell sokat várni, mivel ez tulajdonképpen maga a hangulat; látszik, hogy Nimródunk sok tapasztalatot szerzett a szúk terekben való forgatásban, ugyanis a nyitó zuhanás után remekül varázsol klausztrofóbiás hangulatot még a dzsungelbe is, ráadásul itt még az a megnyugtató tudat sincs meg, ami az első részben - nevezetesen az, hogy amikor eljön a baj, akkor a főhősök együttműködnek.

És talán épp ez az, amiben az új alkotás markánsan eltér az első résztől, ugyanis míg ott legalább megvolt az a biztató tudat, hogy a főszereplők legalább megpróbálnak együttműködni, itt még ez sincs, és ebben Adrien Brody az élen jár, üdítő az övéhez hasonló figurát látni a vásznon: hangozzék bármilyen hihetetlenül, de tényleg ő az, aki pofán köpi a mostanság oly’ divatos politikai korrektséget, és simán átgyalogol bárkin, aki akadályozza abban, hogy túlélje a kalandot. Bár a film egyértelműen őt állítja a középpontba, a többiekről se feledkezzünk meg, mert bár egyikük sem több egy pár szóban felvázolható skatulya-figuránál, de kellemes változatosságot mutatnak - mind múltban, mind pedig halálnemben. Bár az azért elég nagy szégyen, hogy vannak köztük olyanok, akik annyira jelentéktelenek lettek, hogy a nevüket is csak a stáblistán tudtam meg, Laurence Fishburne-ről pedig nem tudom eldönteni, hogy vajon komolyan gondolták-e, vagy sem.

Ám mindezen hibák a feledés ködébe vesznek, amikor betoppannak a címszereplők, és a kezdeti feszülségépítés után úgy istenigazából beindul a mozi - itt ugyanis tényleg nincs kegyelem, és (dacára annak, hogy a film grízességükről híres HD-kamerákon forgott) nincs maszatolás - sem akcióban, sem látványban. A klasszikus predator színre lépése pedig olyan  hatásos, hogy már csak azért a pár percért is bőven megéri a mozijegy az árát. Persze korántsem ez az egyetlen kikacsintás a sorozat korábbi részeire,ám ezek felismerésére érdemes minden érzékszervünkkel figyelni!

Beismerem, talán nem minden ízében azt a filmet kaptuk, amire számítottunk. Utólag végiggondolva naná, hogy van egy-két lyuk a cselekményben, a szereplők egy része sajnos valóban csak levadászni való bábuk, ám mindezek ellenére Antal Nimród filmje így is kiemelkedik az idei év felhozatalából: kiváló akciófilm ébenfekete humorral, remek zenével (Mr. Debney, Iron Man 2 megbocsátva!), remek hangulattal és számos emlékezetes pillanattal. A Ragadozók újra régi fényükben tündökölhetnek, úgyhogy most már csak az Alieneket kellene megváltani. Scott úr, tud valakit?

Már hat éve annak, hogy Jake Gyllenhaalt megkérdezték, hogy miért is vállalt szerepet Emmerich Holnaputánjában. Az addig elsősorban független filmes körökben ismert aktor csak annyit mondott: “Nem akarok olyan filmekben játszani, amit a kutya se néz meg”. Hát te tudod, fiam, de az azóta készült filmjeid közül egyiket se nevezném éppen kasszarobbantónak - talán azért, mert mindennek ellenére visszatértél a független filmekhez. Talán. De hogy épp egy ilyen Perzsia Hercege-szintű baromsággal akartál visszatérni a mainstreambe, az se volt épp a legjobb ötlet.

Vannak filmek, ahol talán mentség az, hogy egy egész évig dobozban volt. Sőt, olyanok is akadnak, amiknél elnézőbb az ember, ha megtudja, hogy egy videojáték adaptációi. Na de mi a helyzet egy olyan mozival, amire mindkettő igaz? Akkor már nehéz mentséget találni, főleg hogy a kész alkotás semmilyen szempontból nem működik - hiszen a játékból előkaphattak egy komplett világot, azt fel lehetett volna turbózni némi történettel, és voilá, kész is lehetne egy könnyed nyári akciómozi. Ráadásul a stáb vezető tagjai is bizakodásra adnak okot, mivel Mike Newell rendező a negyedik Potter-futammal már bebizonyította, hogy össze tud rakni egy működőképes kalandfilmet, Jerry Bruckheimer neve pedig már majd’  harminc éve egyenlő két óra szórakozással. Vajon hogy jöhetett össze egy ilyen értelmetlen maszlag ebből a kooperációból?

Tulajdonképpen egy kritikán belül is hiába futnám le a kötelező kűröket, kezdve mondjuk a történetismertetéssel, mivel a sztori nagyjából ki is fullad az időutazást lehetővé tevő tőr megszerzése körüli unalmas és rendkívül mű Yamakasi-zással, arról nem is beszélve, hogy az időutazás alaposan szánkba rágott szabályait is szinte azonnal felrúgjuk. Nem állítom, hogy ennek ellenére nem lehetne élvezhető az alkotás, ha legalább lenne annyira magával ragadó, hogy elfeledkezzem a forgatókönyv nyilvánvaló hiányosságairól. Ám itt jön be a képbe a játék-eredeti, ugyanis a mese nem törődik az olyan apróságokkal, mint a jellemépítés vagy az érzelmi azonosulás elérése, hanem lélektelenül halad akciótól akcióig, ami bár egy darabig szórakoztató lehetne, ha nem lenne olyan érzésem, hogy újra és újra ugyanazt bámulnám.

A színészek se képesek kihúzni ezt a fércművet a gebaszból, mivel bár Gyllenhaal marhára kigyúrta magát, sőt (biztos, ami biztos) felvértezte magát némi “cuki angol akcentus”-sal, mégis elképesztően hiteltelen:utálok ilyet állítani, de ránéztem, és teljes képtelenségnek éreztem, hogy bárki képes lenne komolyan venni őt hősies perzsa hercegként. Kényszerű oldalbordája és segítője, Gemma Arterton pedig valószínűleg be fog állni a bukott Bond-görlök szomorú sorába, mivel még most is a karót nyelt Strawberry Fields ügynököt hozza, csak ezúttal úgy viselkedik, mint akinek nem nem egy zabszem, hanem egy egész zsák zab szorult (kétségkívül felettébb formás) hátsójába. Ezek után el lehet képzelni, mekkora kémia dúl a szerelmi szálban - idővel én is megkérdőjeleztem, hogy mi a manónak tartanak ki egymás mellett. Az Uwe Bollon edződött Ben Kingsley valószínűleg otthon érezte magát, Alfred Molina pedig láthatólag élvezi a neki kiosztott’comic relief’-szerepet - kár, hogy ritkán áll jól neki.

Ezek után maximum a jól összehozott látványvilág jelenthetne némi utolsó mentsvárat, ha nem lenne szinte minden rettentő műanyagízű: bár ezt egy darabog toleráltam (sőt, a film eleji városostrom valahol még tetszett is), de a kobrák támadásánál már határozottan úgy éreztem, hogy sokkal jobban jártam volna, ha inkább a játékot szereztem volna be. Ráadásul az érzelmi kötődés hiányán jóformán inkább azért szurkoltam, hogy kedves főhőseink minél előbb essenek el, hiszen az (remélhetőleg) a film végét jelenti. És itt jön elő az időutazás csodája, ami miatt az egész fájting tét nélkülivé válik, hiszen ha bárki halálát visszacsévélhetjük, akkor minek aggódjunk érte?

Még feltétlenül meg kell említenem kedvenceimet, a kimondhatatlan nevű profi orgyilkos-klánt, akik olyan amatőr hibákat vétenek, amitől rövid úton röhejessé válik minden akciójuk, az pedig már igazán a mélypont, hogy a nevüknek már az említésétől felsír az egész szimfonikus zenekar - mondom ezt úgy, hogy a film zenei oldala volt a legerősebb: a Hans Zimmer-tanítvány Harry Gregson-Williams remek arabos dallamokat komponált a kivétel nélkül echte brit akcentusú perzsák kalandjaihoz.

Egyszóval nagy nevek ide vagy oda, a Perzsia Hercege képében újabb félrecsúszott fantasyt köszönthetünk a filmvilágban - Indy negyedik futama percek alatt bebizonyította, hogy több spiritusz van egy hetven felé közeledő régész-kalandorban, mint ebben a falkányi mű-perzsa ifjoncban. Ez azért eléggé árulkodó, nem?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Chris Carter. Ez a Chris Carter íróként és producerként is tevékenykedett, és ilyen minőségében létrehozta a kilencvenes évek egyik legnagyobb tévés slágerét David “ejtsd: Dukovni”-val és Gillian Andersonnal - még az sem számított, hogy ezt a kultuszt később sikerült szétcsesznie a férfi főhős leváltásával, valamint két mozifilmmel. De egy szép napon úgy gondolta, hogy ennyi neki nem elég, és útjára indított egy másik sorozatot, a Millenniumot. Ezen meglátszott a tapasztalat, sokkal bátrabb, izgalmasabb és átgondoltabb lett - meg is bukott három év után. Ezután ez a szegény Chris Carter úgy elszomorodott, hogy egészen sokáig nem is csinált semmit. Itt a vége, fuss el véle!

Na jó, vegyük komolyabbra a figurát: Carter jól tudta, mi kell a nézőknek. Miszticizmusra, összeesküvés-elméletekre építette fel mindkét sorozatának vázát, majd az első fiatal főszereplőivel megcélozta a harmincon innen levőket, kettes számújának idősebb, családos hősével pedig a harmincon túliakat. De, ahogy a mondás tartja, senki sem tudja, mit mondott Buzz Aldrin, amikor a Holdra lépett - mert Armstrong volt az első. És épp ezért tartok attól, hogy CC egyetlen jogos utódjának, J. J. Abramsnek is ez vár a “kettes számú” szériájára.

Pedig - akárcsak a fenti páros esetében - a fiatalabb sorozat egyúttal azt is jelenti, hogy sokkal több időt fordítottak az alapötlet csiszolásán, valamint arra is, hogy kiderítsék (és kikerüljék) a nagy előd (ezúttal a Lost) hibáit, mint például a túl sok főszereplőből adódó lassúságot, valamint a sok-sok megválaszolatlan (sok esetben ráadásul teljesen irreleváns) kérdést. Ráadásul a párhuzam nem áll meg itt, ugyanis a két második sorozat több szempontból is kísértetiesen hasonlít egymásra.

Mert miről is szólt a Millennium? A főhőse egy visszavonult különleges ügynök, különleges képességekkel, aki szolgálatát egy félhivatalos kormányszervnél kamatoztatja, ahol a nem hétköznapi bűntényekkel foglalkoznak - ráadásul idővel arra is rádöbben, hogy a munkája közben látott borzalmak valami sokkal nagyobb szabású eseményt vetítenek előre. A cselekmény csupasz váza Abrams ketteskéjénél, a Fringe-nél is hasonló, ám J. J., akit nem véletlenül (s mi több, nem érdemtelenül) neveznek “vizionárius”-nak, frissítette az alapötletet, mivel az eredeti történeten erősen látszódott, hogy az Y2K problémát övező össznépi rettegést próbálná lefölözni, ugyanakkor jól működött “hagyományos” misztikus krimisorozatként is. Az ezredfordulót övező buborék azonban már rég kipukkadt, így aztán új központi eseményt kellett találni. Bár… Vajon feltétlenül szükséges?  Két évad után állíthatom, hogy bár feltétlenül szükségeltetik egy-két jól összeválogatott Mcguffin a folyamatos feszültséghez, ám korántsem kötelező: bár tulajdonképpen mindkét évadnak van fővonala, ez- főleg az elsőnél - nemritkán a háttérbe szorul. Ez persze hátrány is lehetne, ám a jól összeválogatott főszereplő-gárdának hála egy percig se lehet unatkozni.

Szerintem valahol már az is úttörő dolog, hogy egy ilyen eléggé horrorisztikus sorozat főszereplője egy ügynöknő, Ollivia Dunham (Anna Torv) lett, aki egy nem éppen hétköznapi terroristatámadás miatt kénytelen kihozni A St. Claire elmegyógyintézetből a 17 éve bent “lakó” Walter Bishopot (a remek John Noble) - ám a jó doktor nem mehet kísérő nélkül a világba, így előtte kénytelen előkeríteni Walter fiát, a nem éppen törvényes ügyletekből megélő Petert (Joshua Jackson). Hozzájuk csatlakozik a félig bébiszitterként, félig laborasszisztensként tevékenykedő Farnswoth ügynök (Jasika Nicole, akinek már igazán kijárna egy saját rész) - ez a négyesfogat sorban vág bele az olyan ügyekbe, amik egyrészt megmagyarázhatlanok, másrészt számos esetben kötődnek egyrészt Walter régi kísérleteihez - amikhez, mint kiderül, a főhősöket ennél konkrétabb szálak is összekötik.

Persze annak ellenére, hogy a sorozat alapvetően meglehetősen sok horror-elemmel operál, valamint a különböző tudományterületek alkalmazásával szinte minden műfajból merít (a géntechnológiának hála még szörnyfilmes epizódhoz is volt szerencsénk), mégse nevezném a klasszikus értelemben vett thrillersorozatnak. Egy Gene nevű mellékszereplőnek hála (nemlövömle, nemlövömle… ) már az első résztől vastagon benne van a humor, valamint Walter figurája (aki eléggé elszokott a normális élettől tizenhét évnyi diliház után) is sokat segít a feszültség oldásában. Arról nem is beszélve, hogy idővel le sem tagadhatnánk, hogy Abrams-szériát nézünk, mivel egyrészt lehet figyelni a számos popkulturális utalásra (a Khan-poén mindent visz), valamint idővel egyre jobban és jobban kavarognak a dolgok abban a bizonyos bödönben - ám szerencsére ezúttal sikerült olyan izgalmas szkriptekkel előállni, hogy a nézőket a legkevésbé sem zavarja, hogy a szigetes meséhez hasonlóan néha itt se kapunk választ néhány kérdésünkre.

Jó mai szokás szerint vendégszereplőkben sincs hiány - személyes kedvencem Peter Weller egyrészes alakítása - de a legeslegjobb epizódszereplő kilétét elárulni emberiségellenes bűntettnek minősül, úgyhogy nem is teszem - tessék csak figyelni! Spoilerezés helyett inkább szót ejtek a remek főcímről is, amit néha (nagyon okosan) aktualizálnak a soron következő rész hangulatában. A főcímzene ráadásul Abrams saját keze munkája - és ő már csak tudja, mit akar!

Egyszóval hibáinak ellenére - vagy ki tudja, talán épp ezek orvoslásának reményében - őszintén remélem, hogy ez a “ketteske” kifuthatja magát, és nem jut a csúfos véget ért (amúgy remekmű) elődjének szomorú sorsára. És nemcsak azért, mert a második évad vége az utóbbi évek talán legnagyobb cliffhangere, és nem, a kopasz fickóknak, vagy William Bellnek sincs köze hozzá. Egész egyszerűen rég nem láttam olyan sorozatot, ami minden hibája ellenére ennyire lekötött. Bár nem hinném, hogy Lost-szerű kultusz fogja majd övezni, de remek darab, érdemes vele megismerkedni.

Vajon mi újat tudna mutatni egy álmokban játszódó film? Őszintén szólva ez már azelőtt kétséges volt, hogy az Eredet egyáltalán bemutatásra került. Ugyanis akárhogy is nézzük, a képzeletvilágokban játszódó filmeknél előbb-utóbb minden kérdés egyetlenegyre redukálódik, konkrétan arra, hogy akkor most mi is a valóság? Fájdalom, de ezt a csapdát Nolan filmje se tudta elkerülni - mindazonáltal még mindig a jobb próbálkozások egyike.

Mondjuk belátom, hogy ő legalább okosan csinálta: okos propagandával, jól összevágott előzetesekkel elterelte mindenki figyelmét, és okosan (ki tudja, talán incepciót alkalmazott?) elültette bennünk, hogy ezt a filmet bizony látnunk kell. Nem ígért forradalmat, megújuló szabályokat, felülmúlhatatlan filmélményt - ezt mind-mind mi, nézők beszéltük be magunknak. Márpedig a saját magunknak kitalált elvárásoknak a legnehezebb megfelelni, mint bárminek, amit az alkotók ígérnek. És sajnos ez be is jött, ugyanis bár az alkotás(elsősorban vizuális szempontból) temérdek újdonsággal szolgál, számos téren alulteljesít - ezeket pedig semmilyen CGI-trükközés nem tudja feledtetni.

Érdekes ellenmondás, hogy egy olyan történetről van szó, ami nagyrészt valakinek a fejében játszódik, a szereplők mégse teregetik ki előttünk a lapjaikat. Bár ez a mellékszereplőknél csak szimplán zavaró, de az már annál fájdalmasabb, hogy bár főhősünk, Cobb (Leonardo DiCaprio) az egyetlen, akiről ténylegesen meg is tudunk valamit, még sincs túl sok mondanivalója - sajna épp az ő háttértörténete szolgáltatja a legtöbb közhelyet.

Pedig a munkája alapján számos, érdekesebbnél érdekesebb dolog történhet vele, ő és változó emberekből álló csapata ugyanis az információszerzés egy meglehetősen egyedi módját végzik: a delikvens álmain keresztül jutnak el a tudatalattijába, hogy onnan megszerezzék a szükséges dolgokat. Legújabb megbízójuk azonban ennek épp az ellenkezőjét kéri: egy ötlet bejuttatását, azaz incepciót.

Kár, hogy ezt az alapvetően okos alapötletet hagyták elvérezni a hagyományos történetmesélés oltárán, mivel akárhogy is nézem, de ha lehántom a film legfölső, kétségkívül rendkívül mutatós rétegét, sajnos tényleg csak egy újabb, “mi a valóság?”-történetet kaptam, márpedig ebben a témában a Mátrix (és többé-kevésbé a folytatások is) már eléggé kimerítette a készleteket. Egyszóval (akárcsak tavaly az Avatar esetében) a mega-giga költségvetés ezúttal is az eredetiség kárára ment: hiába szerzői egy film, de ha a rendező kétszázmillát tapsol el rá, akkor nincs apelláta, eladhatóvá kell tenni a kész művet.

És itt jön be a képbe az, amit úgy istenigazán, szívből lehet dícsérni: a képi világ valami eszméletlen. Bár tudjuk, hogy a film nagy része egy nemlétező világban játszódik, mégis még a legképtelenebb ötletek is lenyűgözően vannak megvalósítva. És ez nemcsak a trükktechnikusok tökéletes munkájáról, hanem az író-rendező kreativitásáról is árulkodik. Nolan, Batman-filmjeinek hála megtanult akciójelenetet rendezni, aminek köszönhetően hiába láttunk majd’ mindenből egy kicsit az előzetesekben, mégis olyan virtuóz az egész, hogy képtelenség nem tátott szájjal bámulni az eseményeket. A remek casting pedig rátesz egy lapáttal - mindenki remekül hozza a ráírt szerepet (személyes kedvencem a Cillian Murphy által alakított célpont) - az mér nem az ő hibájuk, hogy az alulírt karakterek legjava sajnos nem tart sehova.

A film végéről pedig spoilerezés nélkül állítom, hogy sajna a legócskább fordulatot játssza meg, és ezzel sajnos újfent érezteti, hogy hiába van szerzői filmmel dolgunk, ez a sztori jobban működhetett volna egy kisebb alkotásként, nem pedig nyári blockbusterként. Így lesz a végeredmény egy szív nélküli álomfilm,avagy hiába látunk be a szereplők fejébe, ha az érzelmeinkre nem tud hatni a vásznon zajló történet. De ahogy már mondtam:ők nem ígértek semmit - mi akartunk nagyot.

Fene se érti, mi most a trend az akciófilmeknél. 1996-ban, A szikla sikere után mindenki azt hitte, hogy eljön az “intellektuális akcióhősök” kora, akik az agyukat is legalább annyira használják, mint az öklüket. Aztán másfél évtizeden át zajlottak a puccsok, szorgalmasan váltották egymást a pünkösdi királyságok olyan uralkodókkal, mint Vin Diesel, Jason Statham vagy akár Keanu Reeves. Ám az végig látszott, hogy előbb-utóbb eljön a status quo ideje, ami szerény véleményem szerint idén üli csúcsát. Elvégre Sly összetereli majd az elmúlt három évtized legkeményebb arcait egy nagy zúzásra, alig pár hónappal azután, hogy a nagy entellektüel komoly színész Adrien Brody lefutotta a csörtéjét a Ragadozókkal. Úgy tűnik, hogy a leginkább még mindig indie-filmes körökben ismert Jude Law sem akar lemaradni, ugyanis januárban (bár Robert Downey Jr. oldalán, de) ütött-rúgott már egy nagyot a londoni rosszfiúkon a Sherlock Holmesban, majd tett egy kirándulást a jövőbe is - bevallom, részben épp rajta múlt, hogy a Repo Men félrecsúszott alkotás lett.

Ami azt illeti, tíz perc is elég ahhoz, hogy az ember orrát megüsse a félresikerültség keserű szaga. Ugyanis a főhősünk, Remy (Law) egyetlen napja alatt megjár mennyet és poklot, és épp ez a helyzet az egész alkotással. Tulajdonképpen egészen hétköznapi munkát végez ő: szervbegyűjtőként dolgozik. A közeli jövőben ugyanis a műszervek gyártása és árusítása már teljesen hétköznapi dolognak minősül, áruk azonban természetesen meglehetősen borsos, így sokan bár megveszik őket, nem tudják fizetni. És ilyenkor jön egy begyűjtő, aki elvégzi a piszkos munkát - bárhova is kelljen belevágnia a szerencsétlen kliensbe. És ahogy az az ilyesféle történetekben lenni szokott,főhősünk előbb-utóbb átkerül a barikád túloldalára: egy munkahelyi baleset után Remy műszívet kap, ám - mily’ meglepő - emiatt már nem tudja tovább végezni a munkáját, sőt, fizetni sem tud. És, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a random névgenerátor által alkotott NAAAGY GONOSZ VÁLLALAT a társát, Jake-et (Forest Whitaker) küldi a szív visszaszerzésére. A helyzetet bonyolítandó Remy belezúg Beth-be (Alice Braga), akinek szinte mindene protézis - úgyhogy innentől ketten állnak szembe a gonosz nagyvállalattal.

 Tulajdonképpen az itt a legnagyobb baj, hogy teljes képtelenség kibogozni, hogy mi is akart lenni ez a mozi. Végig érződik, hogy a készítők valami igazán eredetit akartak letenni az asztalra, ám sajnálatos módon végig a legócskább közhelyekből építik a filmet. Ahogy írtam, egészen a végéig; ott ugyanis a cselekmény olyan szürreális fordulatot vesz, ami bizonyára sokaknak (köztük nekem is) megfekszi majd a gyomrát. Az Oldboy folyosós jelenetét lenyúlni pedig nemcsak rossz ötlet volt, de az utóbbi évek talán legkínosabb vagdalkozását eredményezi.

Így aztán sajnos hiába a sok jó ötlet (feltétlenül megemlíteném a filmtörténelem legromantikusabb élveboncolását), ha az egészet a családi és baráti áldrámázás, a (néha) hiteltelen akciók és némi csontig lerágott jövőkép foszladozó fonala fogja össze. Úgyhogy sajna minden újdonság csak elkeseredett szívdobbanásnak tűnik az egyenletes sípolásban.

Ennélfogva az a legcélszerűbb, ha alacsony elvárásokkal vágunk bele a filmbe - és senkinek eszébe se jusson reménykedni az egy-két jó ötlet után! Ez, kérem, egy végtelenül ostoba, klisékkel teletömött akciómozi, ami sajnos (e mellett) komoly drámának, mi több, mindfucknak akar látszódni. Kéretik nem komolyan venni!