Widerstand ist zwecklos!

Ha nem tudnám, hogy J. J. Abrams világéletében Star Wars-fan volt, most simán rásüthetném, hogy megcsinálta minden fanboy legnedvesebb álmát. Az új Trek mozi ugyanis minden szempontból pontosan olyan, mint egy bő lére eresztett büdzsével leforgatott, baromi nagy lelkesedéssel és még annál is hatalmasabb szívvel felvértezett fanfilm, annak minden előnyével és hibájával. De ugyanakkor, mint a legtöbb folytatás, hiába akar “többet, nagyobbat, hangosabbat”, az előző etap fergeteges energiájához valahogy mindennek ellenére mégse sikerül felnőnie.

Mivel hihetetlen módon sikerült elkerülnöm a nyomtatott sajtót és a világhálót behálózó minden egyes spoilert, úgyhogy tiszta fejjel ülhettem neki Abrams második Űrszekerek-mozijának, és tulajdonképpen nem kellett csalódnom: akárcsak az előzmény, úgy ez is egy remekül összerakott, pikk-pakk nyári látványmozi, ám valószínűleg épp a folytatás-mivoltja miatt hiányzott belőle az az igazi meglepetés, az a pofátlanul zseniális húzás, amely négy éve olyan emlékezetessé tette az első részt. Pedig bőven látszik, hogy van még mindig spiritusz ebben az alternatív idővonal-dologban, és a film remekül rá is játszik ezekre a párhuzamokra, remek kis trivia-bonbonokat biztosítva ezzel a rajongóknak, amelyeknek láttán/hallatán én, és a nézőtársaim közötti Trekkie-k néha a homlokunkon pörögtünk – ráadásul még a tegnapi bejegyzésemben kivesézett, végtelenül elbaltázott számítógépes játék is kap egy kis kikacsintást.

Viszont ettől a film csak csemege lesz, a néző közel sem lakik jól vele. A főételként funkcionáló történet viszont küszködik egy-két komoly problémával. Természetesen közel sem akkorákkal, mint az utóbbi évek legtöbb nyári mega-giga mozija, és persze azt is tudom, hogy ha tiszta, világos, és minden szempontból logikus cselekményvezetést akarok, akkor távol kéne tartanom magam az Abrams-életmű majd’ minden egyes darabjától, arról nem is beszélve, hogy logikai bukfencek nélküli SF-et még soha a büdös életben nem írtak. Ezúttal sem itt van a hiba, hanem sokkal inkább a cselekmény kiegyensúlyozatlanságában: néhol maximális fordulatszámon pörög, máskor pedig ráérősen lépked előre, és sajna egyszer-kétszer az is megesett, hogy egy helyben toporgott.

Még jó, hogy a megszámlálhatatlan egyéb pozitívum bőven kárpótol ezekért a gyengeségekért. A casting szerencsére ismét telitalálat, a színészek ezúttal még jobban eltalálták a figurákat, és bár vannak köztük olyanok, akik kissé háttérbe szorultak (nem tudom, ti hogy vagytok vele, de Csekovnak én adtam volna még egy kis teret), de szerencsére itt van nekünk Benedict Cumberbatch, akit – a ritka ripacskodásai ellenére – nem lehet eleget dicsérni. Olyan energiák vannak ebben a muksóban, olyan szuggesztív már csak a tekintete is, hogy a nézőnek képtelenség levenni róla a szemét. Bár a többi főszereplő sem szorul partvonalra, azért látszik, hogy a legjavuk soha nem fog fölnőni a jó öreg Sherlockhoz.

A tálalás pedig – vitán felül – ismét parádés, még akkor is, ha a harmadik dimenzió ezúttal se létfontosságú, a szegedi Cinema City pedig beírhat magának egy bazi nagy csillagos egyest a technikai felkészültségért. Minden trükk, minden hangjegy, minden fézernyaláb nagyon a helyén van, a hangulat pedig újfent valami frenetikus, így a rajongók és nem-rajongók ismét meg fogják találni a számításaikat. Az pedig külön jó pont, hogy ezúttal kicsit még vissza is vettek, így nem világítanak fél másodpercenként a szemünkbe a lens flare-ek, és a kamerarángás is sokkal visszafogottabb, így az egész sokkal méltóságteljesebb, monumentálisabb hatást kelt – majdnem annyira, hogy néha az ember tényleg elhiszi, hogy hőseink veszélyben vannak. Még jó (?), hogy ilyenkor szinte menetrendszerűen jön egy ötletes poén, kikacsintás vagy ötlet, amely helyrerántja ezt az alapvetően (cím ide vagy oda) egyáltalán nem olyan sötét, ellenben végtelenül szórakoztató hullámvasutat a sínjeire.

Ezek után pedig végképp bánni fogom, ha Abrams végül nem fog ráérni a harmadik (2016-ban, a franchise 50. évfordulójára érkező) rész megrendezésére. Mert ismét bebizonyította, hogy az ő elfogulatlan hozzáállásával lehet csak valami igazán nagyot kihozni egy haldokló sorozatból. Már csak az kéne, hogy inkább valami übertrekker kapja az új Star Wars-mozi direktori székét, és azt hiszem, sok dolog helyrejönne ebben a világban. Addig nézzük meg ezt még egyszer. És még egyszer. És még… Értitek, ugye?

UPDATE: egy technikailag hibátlan vetítéssel és a 3D hanyagolásával részemről egy ponttal feljebb kúszott a film. A pontozótáblát nem fogom lecserélni, de félek belegondolni, mi lesz itt, ha alkalmam nyílik angolul is megnézni.

Még kábé hét óra választ el az új Star Trek-filmtől, úgyhogy nincs is annál jobb, mint munka után épp’ Trekkel ütni agyon az időt. Ebből a felindulásból egy utolsó, nagy levegővel végigjátszottam a két film között játszódó Star Trek: The Video Game-et. Mit ne mondjak, nem kellett volna, ugyanis ahhoz képest, hogy elméletileg csak az univerzumon osztozik az Abrams-féle filmekkel, mégis egy az egyben minden olyan hiba megtalálható benne, amit leginkább a monitorra kopizott filmeknél és az igénytelen, végletekig középszerű játékoknál szoktam látni (khm… célzás volt!). Mivel már szerda óta nem bosszantott fel úgy kultúrtermék, hogy nem tudtam róla egy épelméjű, koherens fikázást összehozni (a tegnapelőtti delikvens a Die Hard-frencsájz ötödik etapja volt), így ezúttal se kísérlem meg szövegbe foglalni mondandómat. Helyette inkább íme egy kivonat, amelyből talán kiderül, hogy is kéne olyan ST-lövöldét összehozni, ami felidézné a két Elite Force által képviselt hősi időket.

1) 2006, ismétlem 2006 óta létezik egy tökéletesen működő fedezékrendszer TPS-ekhez. Mivel azóta is boldog-boldogtalan másolja, így nem szégyen olyat használni, ami bevált, valami olyasmi helyett, ami talán új, de cserébe Kirk kapitány képtelen a fal mellett maradni.

2) A kooperatív mód nem gáz – ha ki lehet használni. Az egy dolog, hogy egy gépen ketten is tolhatják a LEGO Star Warsot, de ott tényleg fontos az együttműködés. Pláne mivel ezúttal aki a kapit választotta, az lemaradt a végső bossfight feléről, ráadásul egyes hackeléseket kész kínszenvedés egyedül megcsinálni. Arról nem is beszélve, mikor az elején Szpákk néha hajlamos volt néhány teremnyire lemaradni.

3) Jó ötlet a sorozat egyik legendás gonosz faját felmelegíteni. De könyörgöm, akkor ne csináljanak belőle tucatellenséget! Ágyútöltelék, közkatona, sniper, ésatöbbi… Volt lehetőség, de abszolút semmit nem hoztak ki belőle. A pusztakezes harc pedig egy rossz vicc.

4) A gorn hajók miért olyanok, mint egy istenverte termeszvár? Nem attól lesz valami ijesztő vagy félelmetes, hogy barna és sok az árnyék. Na jó, az utóbbi nem árt, de a többiért keresse fel mindenki bátran az Ishimurát.

5) Apropó főgenya: a delikvens első felbukkanását jó poén volt a szó lehető legszorosabb értelmében megidézni. (Mert mi is a címe annak a legendás epizódnak?) De ha már ilyen helyzetbe hozzák a játékost, akkor igenis be kell dobni azt a k**va lepattanót, és tényleg lemenni kutyába, különben fuccs az egésznek. Vagy inkább adtak volna olyan mordályokat, amik többet érnek egy szakócánál.

6) Minek promózni az Enterprise irányítását, mikor összvissz egyetlen pályát kapunk ezzel a szépséggel?

6) Michael Giacchino főtémájáért és a szereplőgárda összetrombitálásáért jár egy pluszpont. Egyéb audiovizuális szempontból az egész játék olyan, mintha ott sem lenne.

Persze azért el lehet vele ütni néhány órácskát, meg amúgy is elég nagy ritkaság a Trek-játék. Épp ezért rossz ez az átokverte középszerűség. Mert szerintem a szórakoztatónak szánt dolgok esetében nincs is ennél rosszabb.

Tony Starknak már megint büdös rossz napja van. Ebben persze nem sokban különbözik a legtöbb akcióhőstől, csak neki még azzal is szembe kell néznie, hogy mindenki tudja, hogy ő a Vasember. Márpedig a második filmjéből pontosan tudjuk, hogy ez mivel jár. A Bosszúállók utáni kalandjában (amely emellett a Marvel Második Fázisának nyitófilmje) viszont már nem a kormány, avagy apja bűnei okoznak neki problémát, hanem saját korábbi (értsd: páncél előtti) hibás döntései, valamint tulajdon töredező egója. Hát csoda, hogy folyton a pincében lóg?

Nehéz lenne elfogulatlanul nyilatkoznom erről a filmről, hiszen kedvenc filmem rendező-főszereplő párosa immár második alkalommal állt össze – ezúttal azonban nem egy klasszikusok előtt tisztelgő, némileg indie-szagú krimivígjáték a kollaboráció végterméke, hanem egy olyan mozis mega-multi franchise legújabb darabja, amelyet a kezdetek idején komolyan fenyegetett az a veszély, hogy összeroskad önmaga súlya alatt. Azonban Joss Whedon személyében ez az első etap (szinte) mindenki számára megnyugtatóan zárult, és innen jöhet a kérdés: az a bizonyos összevont szuperhőssztori egy komplett ősrobbanás volt az előzmények kvázi maszatolásához képest – hova tovább, kérem?

Shane Black láthatóan úgy véli, a folytatás a múltban keresendő, így aztán a harmadik etap nemcsak jóval közelebb áll az első rész szellemiségéhez (kevesebb játékos, ám annál szélesebb játéktér), de – író-rendezőnk karrierjének ismeretében eléggé el nem ítélhető módon – a mozi inkább emlékeztet azon nyolcvanas-kilencvenes évekbeli akciómozikhoz, amelyeket anno maga Black küldött sírba azzal, hogy műveivel (Halálos fegyver-széria et al) ráébresztette a népet, hogy karakter is kell a látvány mögé. Neki köszönhetően jött el a Schwarzi-féle egyszemélyes hadseregek hanyatlása, ahol a papírvékony sztorival csupán palástolni/igazolni akarták a pirotechnikai bemutatók szükségességét. Nem egyszerű a néző feladata, hogyha ezt össze akarja házasítani egy sok-sok CGI-vel és Robert Downey jr. (lássuk be) egyszemélyes show-jával.

Mondanom sem kell, ilyen szempontból ezúttal sincs mese: ahogy a mozi évtizedei során sok színész összenőtt egy-egy általa játszott szereppel vagy archetípussal, úgy immár Downey se fogja soha a büdös életbe levetni a hipermodern bádogember köntösét. No persze a bolygón senki másnak nem állna ilyen jól ez a maskara, de a harmadik etap újra rávilágít, hogy öt éve miért is szeretett belé boldog-boldogtalan a pocsék előzetesek dacára; mert ő sokkal érdekesebb minden hasonszőrű társánál, ha egyszer lekerül róluk a jelmez. Ilyen szempontból az új mozi maga a Paradicsom, hiszen a vörös-arany (illetve ezúttal inkább fehér) páncélt talán egyetlen korábbi moziban sem mellőzték ennyire, cserébe viszont főhősünk (a korábbi mozik fényében meglepően visszafogott) alakítása még mindig épp olyan szórakoztató, mint mikor 2008-ban a Back in Black taktusaira átrobogott a sivatagon.

Így valahogy nem csoda, hogy a többi szereplő néha eléggé a háttérbe szorul. Nem mintha bánnám a Whedon-féle Csipet Csapat hiányát (majd nyilván mindenki személyes folytatásából ki fog derülni, ki miért nem sietett a pajti megsegítésére), ellenben míg Pepper Potts (a még mindig cuki Gwyneth Paltrow) azért megkapja a neki kijáró játékidőt, addig mintha Rhodey/War Machine/Iron Patriot (avagy nem Terrence Howard, hanem még mindig Don Cheadle) mintha kicsit sokadhegedűssé lépne vissza, és még azokban a részekben is elég keveset van a színen, ahol igazából akár tehetne is valamit. Happy Hogan margóra tételét viszont kifejezetten sajnálom, bár arra azért kíváncsi lennék, hogy az első két részt jegyző Favreau mivel hizlalta fel magát az eltelt három évben. Olyat se ennék többet. A negatív pólust képviselő aktorokról viszont bűn lenne sokat elárulni, mivel mindkettőnek megvan a maga meglepetése, és bár mind Kingsley, mind pedig Pearce tisztességgel megoldják a rájuk bízott szerepet, azért főleg az előbbin néha észre lehet venni némi ripacskodást – na nem mintha ez az ő karakteréhez nem jönne jól, de azért vannak határok.

Márpedig ippeg a rosszfiúk terén enged meg néha a film olyan dobásokat, hogy nem győztem töprengeni, hogy “ez vajon komoly?” De idővel rájöttem: nem, a legkevésbé sem az. Black világéletében az akció és a vígjáték zsenge mezsgyéjén egyensúlyozott, és ez ezúttal sincs másképp, csak itt az SF, illetve képregényfilm-köntösnek hála megengedhetett magának akár (bizonyos esetekben) paródiába illő húzásokat is. Bár néhol szükség van rájuk (hiszen muszáj itt-ott túllicitálni az előzményekre, ugye), de bizonyos határokat talán nem kellett volna átlépni. Még akkor sem, ha kegyetlen menőn néz ki, vagy baromi látványos – egyikből se lenne hiány amúgy se. És néha amúgy is ezek a Black-izmusok adnak egyedi szájízt a filmnek, így biztosítva, hogy azért ne legyen egészen ugyanolyan, mint az első két rész. És ez a bátorság igenis értékelendő.

Minden hibája ellenére a Vasember 3 mégis teljesíti (ha nem csont nélkül, de büntetődobásból, kis hibával) a felé támasztott iszonyatos elvárásokat: ügyesen szőtte tovább a Marvel-univerzum szálait, kirobbanó nyitányt biztosított a 2013-as blockbuster-szezonnak, és lezárja a Stark-trilógiát. Legalábbis ezt, hiszen folytatás lesz, az tuti.

“Halott vagyok, de annyira nem rossz. Megtanultam együtt élni vele.”

Isaac Marion Eleven testek című könyve első látásra tulajdonképpen egy meglehetősen szimpla, a tulajdon abszurd alaphelyzetével eljátszadozó humoros regény. Lehetne. E helyett a kötet befejezése után kizárólag az járt a fejemben, hogy egy tapasztaltabb író kezei között mennyivel többé válhatott volna ez a mű. Persze így is remek szórakozás, amolyan tipikus egy ülésben olvasandó mű, ami remekül pörög és olvastatja magát. Épp csak sokkal több is lehetett volna belőle.

De ne szaladjunk annyira előre, kezdjük szépen az elején. A fent olvasható felütés alapján ugyanis az olvasó joggal hiheti, hogy itt valami fergetegesben lesz része, és szerencsére az író képes úgy felkelteni a közönség figyelmét, hogy egy darabig igenis lehet ignorálni a késztermék bizonyos hiányosságait, mivel a kellemesen szarkasztikus és pengeéles humor viszi a hátán az irományt. A végtelenül képtelen alaphelyzetről nem is beszélve.

Az E/1-ben íródott mű főhőse ugyanis egy zombi. De nincs ezzel semmi baj, hiszen mindennek ellenére meglepően emlékeztet egy átlagos kamaszra: R kommunikációs gondokkal küzd (mivel többnyire csak makog), identitásválsággal küszködik (mert csak a neve kezdőbetűjére emlékszik), alig van barátja (és annak az egynek is hiányoznak az ajkai), a lakása elég gáz (hiszen egy lepukkant repülőtér egyik parkoló gépében héderel), és mindent összevetve a legkevésbé sem elégedett az “életével”. Persze ekkor toppan be a Nő, akivel sajna nem sikerül épp a legjobbra a bemutatkozás (mivel megeszi a pasija agyát). Innentől már minden csak jobb lehet – hihetnénk, és bizonyos szempontból ez igaz lesz, hiszen R szép lassan normalizálódik. Csakhogy gyakran maga a szerző nem tud mit kezdeni az ebből fakadó helyzetekkel.

Marion egy darabig alapvetően ügyesen használja fel a zombitéma csontig lerágott mócsingjait, egy-két dologra (pl. agyevés) ötletes magyarázatot szolgáltat, arról nem is beszélve, hogy az irreális lény és az átlag tinilány-románcokban megcsömörlött jónépnek üdítően hathat egy efféle szórakoztatóan bugyuta verzió, amely néhol nem restell orrot mutatni az elődöknek. Ezen túl viszont a szerző többnyire élőhalottjainak módjára hebeg-habog, hiszen egy idő után nemcsak csoszogó kedvenceinknek, de a humán tényezőnek is teret kéne engednie – és itt már közel sem ennyire frappáns a végtermék, hiszen ebben a posztap világban már az olvasó is felhúzza a logika falait, és ekkor sajnos napvilágra kerülnek azok a fránya narratív hiányosságok, amelyekről sajnos képtelenség spoilerezés nélkül beszélni, de higgyétek el, bizony vannak bőven. És idővel sajnos a hullahumor is kissé kikopik a szövegből.

Persze ezen hibák legjava csak a könyv becsukása után tűnik fel, hiszen addig a pörgős sztori legfeljebb egy-két komoly WTF?-pillanatot enged meg, mivel a mese olyan sebességgel pörög, hogy maximum a legvéresszájúbb irodalmárok állnak meg elemezgetni. Sokat markoló, ámde keveset fogó, mégis ígéretes könyv egy kezdő írótól – csak remélni tudom, hogy Marion nem ragad meg az általa teremtett világban.

Ebből a rothadó mannából természetesen Hollywood sem maradhatott ki, így a frissen Twilight nélkül maradt Summit Entertainment le is csapott a megfilmesítésre, ám szerencsére sikerült azt a Jonathan Levine-t megnyerni a direktori posztra, akit minden jóérzésű filmrajongó az abszurd tragikomédia új nagymesterének kiáltott ki a 2011-es Fifti-fifti után – ha nem láttad, pótold, de izibe. A rendező úr ott egy tipikus Oscar-baitnek kategorizálható témát (rákos megbetegedés) dolgozott fel felettébb szimpatikus formában – hiszen ki mondta, hogy a betegek sose nevetnek? Innentől már csak egy lépés Marion regényének lehetetlen alaphelyzete.

A film legnagyobb előnyének talán azt lehetne felhozni a könyvvel szemben, hogy az alkotók bátran mertek szelektálni, így számos, az írott szövegben is tölteléknek érzett jelenet ment a szemétbe, illetve (jó arányérzékkel) még jobban rágyúrtak a (hulla)fekete humorra, hiszen ugyebár ami amott működik, az közel sem biztos, hogy emitt is fog, úgyhogy míg az írott szövegben gyakorta volt olyan érzésem egy-egy poénnál, hogy itt aztán az Istennek se fogják úgy tiszta erőből lecsapni azt a nyamvadék labdát, addig itt annál is jobban rámentek, és ebben napjaink egyik legkiválóbb “nem-elveszett” ex-gyerekszínésze, Nicholas Hoult remek partner (lehet valami a brit levegőben; jópár ottani gyerekszínészeknek rendre felívelt a karrierje), elvégre a mozi legjobb részei az ő egyszemélyes mutatványai – mind élőhalott-színjátszásban, mind pedig dumában (“God, we move slow.”). Minden idők egyik legviccesebb narrációját pedig már borítékolom is.

Bár a filmben (nyilván) egyéb helyszínek és események is megszakítják a narrációt, ennek ellenére a többi aktor nem igazán kapott elég teret, hogy bizonyíthasson. Egyedül talán az élőhalott Rómeó Mercutióját alakító Robb Cordrynak jutott egy-két emlékezetes pillanat, de Teresa Palmer Julie-je bár aranyos, de kissé súlytalan. Analeigh Tiptonból pedig szívesen látnék máskor többet is, mert bár alig van néhány perce, abból biz’ kihozza a maximumot.

Hogy is szól a fáma? Hogy a könyv mindig jobb? Nos, a legtöbb esetben lehet. Ezúttal viszont az az érdekes végkövetkeztetés, hogy ez a sztori végül tisztességesebben lett összerittyentve a vászonra, mint papírra. Meglehet, hogy a mozi nem igyekszik olyan mélyre ásni, mint az alapmű, ellenben végül nem is rogy össze a saját súlya alatt, és mindig szem előtt tartja, hogy alapvetően ez egy romantikus horrorvígjáték egy zombi és egy lány szerelméről. És higgyétek el, tudom, milyen hülyén hangzik ez: első megtekintés után úgy jellemeztem a mozit, mint amikor nagy mennyiségű töményet iszik az ember – egy darabig mindenen röhög, utána (úgy háromnegyed órával később) beüt a cucc, és innentől kezdve csak arra tudtam gondolni, hogy igazából el sem hiszem, amit nézek. Mert erről bizony mindenkinek a saját szemével kell meggyőződnie.

…még múlt héten ki akartam rakni, mivel akkor ültünk tort felette (ráadásul a végtelenül menő, zsír új Tomb Raider-pólóm meg a Shepardös dögcédulám is rajtam volt), de akkor elmaradt. Így aztán utólag pótolok. Minden egyéb kommentár nélkül íme őkelme…

…de a lényeg ezen a képen van:

Lelkes, de lusta játékos voltom miatt talán kevéssé meglepő, hogy Lara Croft Tomb Raider címen híressé vált jó ég tudja, hány részes tirádája a világ minden fellelhető régészeti kincséért (mármint amikre Indy eddig nem csapott le) valahogy elkerült. Egyes-egyedül a második részbe kóstoltam bele, de annak idején nem tudott lekötni a logikai feladatokkal kombinált ugrabugra (kivéve persze ha épp Kyle Katarnt irányítgathattam), az Angelina Joline nevével fémjelzett katasztrofális filmadaptáció pedig végképp meggyőzött arról, hogy a brit akcióhősnőnek nincs sok helye az életemben. Legalábbis egészen addig, amíg meg nem néztem az alig két hete kijött friss játék első előzetesét, amelyre olyan vastagon mázolták a Bourne-nal kevert kalandfilm-hangulatot, hogy kevéssé elítélhető módon azonnal megindult a nyálelválasztásom. És most, alig egy órácskával a zárójelenet után pedig még mindig fel vagyok spannolva és alig férek as bőrömbe, úgyhogy azt hiszem, nyugodt lélekkel állíthatom, hogy valamit nagyon jól eltaláltak a fejlesztők.

Reboothoz méltóan nulláról indulunk, úgyhogy a rajongóknak érdemes mindent elfelejteniük, amit a régészkisasszonyról eddig tudni véltek. Lara Croft itt alig 21 éves, és (ahogy azt a prequel-képregényből megtudhattuk) puszta lelkesedésből szállt be egy bizonyos Dr. Whitman expedíciójába, amely a rejtélyes Yamatai-szigetet hivatott felderíteni. És persze ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden elromlik, ami csak elromolhat: a hajójuk elsüllyed, a sziget tele van barátságtalan népekkel, ráadásul maga a földdarab is mintha a kelleténél jobban ragaszkodna a lakóihoz – hogy hogyan és miért, annak kiderítése a játékosra vár, de mindenkit megnyugtatok: egyetlen DHARMA-logóval sem fognak találkozni.

Számomra talán épp ez a röghözkötttség volt a legnagyobb meglepetés, mivel az efféle történeteknek szinte szerves része az, hogy a kalandor a világ számos pontján megfordulva nyomozgasson a rejtély kulcsa után, de a készítők javára legyen írva, hogy egy ügyes narratív húzással megoldották, hogy a sziget sokféle szemkápráztató helyszínnel ellássa a játékost, így igazából nem lesz hiányérzetünk még akkor sem, amikor esetleg vissza kell mennünk valahová. A mai igényeknek megfelelően ugyanis Lara menet közben szerzi a felszerelést és az új képességeket (többnyire tapasztalati pontokkal és alkatrészek gyűjtésével), amelyeket aztán a táborhelyeken lehet elkölteni, így aztán nemcsak mindig lesznek olyan helyek, ahová hősnőnk majd csak később juthat be (a stáblista után van lehetőség a sziget szabad bejárására), de fegyvereink fejlesztésével egyre ütőképesebb harcost faraghatunk a kezdetben szende és elveszett történészből.

Az ellenfelekkel viszont korántsem bánik ennyire bőkezűen a program, hiszen bár nem hülyék, néhol egész sokan vannak és még célozni is tudnak, azért a sokféleség nem jellemző rájuk: szinte egytől egyig mosdatlan, szakállas, nagydarab bácsik, csak egyre jobb felszereléssel. Egy nálam ügyesebb játékosnak bizonyára nem okoznak gondot, viszont a közelharcra használt billentyűpüfölős reflexjátékokból pedig egy idő után sajna kezdett elmenni a kedvem, dehát Isten neki, konzolátirat iz konzolátirat. Még jó, hogy az irányítás bizonyos gyengeségein túl a PC-s verzió nem örökölt egyéb gyengeségeket, így aztán nem kell NASA-csúcsgép ahhoz, hogy élvezhető sebességgel fusson az amúgy még lejjebb vett grafikával is áll-leejtően szép játék.

Az pedig külön örvendetes, hogy a végtermék nem lett színtiszta TPS, mivel lépten-nyomon belefuthatunk különféle (általában nem túl bonyolult) logikai feladványokba; a továbbhaladást elősegítők általában egész gyorsan dekódolhatók, ellenben a barlangrajzokkal/falfestményekkel jelölt sírok egytől-egyig ilyesmin alapulnak, és bizony néhol igénybe vehetik a kikapcsolódni vágyó játékos türelmét, ha esetleg tizedjére is elszámítja azt a nyüves ugrást. Az ortodox rajongóknak ez talán kevés lehet, és kiálthatnak majd kígyót-békát, amiért régi kedvencükben az agymunka sokkal inkább jelenti a gyors helyzetfelismerést a veszélyhelyzetekben, egy hozzám hasonló hétköznapi játékosnak azonban épp ez kell a jó szórakozáshoz.

Ráadásul ha valaki megunja a logikai feladványokat vagy a lövöldözést, a nagy helyszínből adódó számos lehetőségnek köszönhetően sokféleképpen kikapcsolódhat, mivel a sziget minden egyes részéhez különféle alküldetések is elérhetőek (általában ilyen-olyan tárgyak megkeresése/elpusztítása), ellenben a naplókra és feljegyzésekre kifejezetten érdemes vadászni, mivel ezekből szépen kikerekedik a főhősnő társainak, sőt, magának a főgonosznak a története is – méghozzá anélkül, hogy elárulnák a sztori végét. Én speciel vártam volna egy jókora fordulatot (SPOILER Arra számítottam, hogy igazából Lara lenne az úrnő választottja SPOILER OFF), de a végeredmény még így is egy ízig-vérig modern, tizennyolcaskarikás interaktív kalandmozi. Ráadásul vadászni is lehet benne.

És hogy a fülünk se unatkozzon, a (többek között a) Dead Space-sorozat talpalávalójáért felelős Jason Graves igényes és hangulatos muzsikát rittyentett az események alá, amely (játékzenéktől hálaégnek egyre megszokottabb módon) külön hallgatnivalóként is remekül megállja a helyét. Kár, hogy a Survival Editionhoz nem a teljes albumot kaptam, csak a felét. A Camilla Luddington által (képileg-hangilag) életre keltett új Lara pedig instant love – éljen a brit akcentus.

Azzal indítottam, hogy a Tomb Raider-sorozat sose érdekelt úgy istenigazából. És a régiekre ez még mindig igaz: ez az új irányvonal nekem annyira bejött, hogy azt hiszem, soha nem fogom kipróbálni a korábbi részeket. Az ellenben tutifix, hogy ennek az új Larának biz’ követni fogom a kalandjait – mert nem hinném, hogy túl sokat elárulok azzal, hogy a fináléban feldobják a labdát egy folytatásnak. De amíg ilyen minőséget produkálnak, én nem is bánom.

Szép, mi? Ezt kaptam (tegnap) magamtól a (holnapi) szülinapomra!

…és úgy örülök neki…

(Ja, és plusz egy TR-póló, amiből hálaégnek L-est küldtek.)

Nem, a következőknek az ég egy adta világon semmi köze nem lesz Eric Cartman (amúgy zseniális) definíciójához a független filmekről. Ellenben tegnap a Belvárosi Mozi újfent megtartotta a szokásos Oscar-estjét, amelyen legutóbb két éve voltam, mivel tavaly egyetlen jelölt sem volt, amely különösebben beindította volna a fantáziámat. Az idei felhozatal viszont már sokkal ígéretesebbnek tűnt, úgyhogy annak ellenére, hogy a legjava részemről újranézés volt, Zsanival úgy döntöttünk, hogy megéri belevágni.

Az idei “filmünnep”-ből ha már lúd, legyen kövér alapon combos, reggeltől reggelig tartó program lett. Indításnak (reggeli kávé helyett) egy laza, könnyed filmecskével kezdődött a nap délelőtt 10-kor: jött Pí és az ő élete, ezúttal harmadik dimenzió nélkül. Bevallom őszintén, fenntartásokkal vágtam bele, és nem feltétlenül azért, mert egy ilyen erős látványvilággal megáldott filmnek nagyon is jót tett a harmadik dimenzió (pedig amúgy nem rajongok érte), hanem mert kissé tartottam attól, hogy másodjára talán kicsapja nálam a biztosítékot a néha kissé valóban giccses érzelmeskedés, vagy éppenséggel a vallásügyileg kissé talán túlontúl is polkorrekt mondanivaló. Ehelyett jött az első kellemes csalódás, ez a mozi ugyanis működik akárhogy (bár azért legközelebb tuti angolul fogom megnézni, jól sikerült szinkron ide vagy oda), és az elsőre néhol kissé döcögősnek tűnő narratíva ezúttal jobban működött – legalábbis nem éreztem olyan furcsának a szigetes részt. Bár a filmzenétől még mindig bármikor cukorbajt tudok kapni.

Ebédszünet után következett az egyetlen “elsőrenézős” alkotás, amely talán legközelebb áll ahhoz, hogy a címben megfogalmazott kategóriába kerüljön – avagy 14:00, közepes terem, A messzi Dél vadjai. Erről legyen elég annyi, hogy a film végén csak annyira voltam képes, hogy kinyögjem a “mi a f*szt láttam?” című, sok mindent összefoglaló kérdést. Mindazonáltal a mozi érdemei elvitathatatlanok, mivel képileg-hangilag jól összerakott anyagról van szó, a színészi alakítások mesteriek, de senki bele ne merjen vágni fáradtan, vagy ha mégis, készítsen be maga mellé egy vaskos metafora-fejtő szótárat, a Wikipediát vagy egy afféle sálas-kötöttpulcsis bölcsészt, akiknek tegnap azért igen nagyszámú populációja szállta meg a mozi környékét.

Egy óra szünet, majd a Napos oldal, amelytől előre fáztam, mivel januárban már volt hozzá szerencsém, és – mit mondjak – a legkevésbé sem tudott meghatni. Így utólag nem t’om, talán csak akkor volt rossz kedvem, vagy ezt a filmet nem szabad egyedül nézni, de ezúttal kifejezetten jól szórakoztam rajta, még ha nem is tartom akkora intellektuális atomvillanásnak, mint aminek elhitetni igyekeznek velem, a film vége pedig igenis durván giccses, ami azért szerintem túlságosan is erős kontrasztot alkot a korábbi, szórakoztatóan kisrealista és OCD-kkel vastagon megrakott narratívához képest. Talán ha a Cooper-Lawrence duó 5.2 pontot kapott volna, nem csúszott volna olyan nyögvenyelősen az a nagy hepiend. De mindegy, legközelebb majd én is igyekszem a dolgok napos oldalát nézni.

Édesipari termékekkel vastagon megrakott vacsora után siettünk Az Argo-akció vetítésére. Épp csak arra nem számítottam, hogy az ember fáradékony egy jószág, úgyhogy Ben Affleck hiába rakott össze egy szögegyenes és nagyon szórakoztató politikai thrillert, a film közepét így másodjára kissé túlságosan is lassúnak éreztem, bár lehet, hogy ezért épp az újranézés-faktor volt a felelős, hiszen itt felesleges újdonságokra vadászni: ez a mozi okos, hangulatos, jól megcsinált (növesszen már végre fület a tisztelt Akadémia, Desplat zenéje ezerszer jobb volt, mint Dannáé!), de másodjára igazából már nem tartogat túl sok izgalmat. Mindazonáltal a vetítés technikai háttere is megér egy misét: először elkezdhettünk hallgatni a szinkront, kép nélkül (!), majd végül feliratos verzióra váltottak (középszar képminőséggel), de olyan hülyén volt beállítva a vetítő, hogy (az amúgy botrányosan rossz) felirat alja lemaradt. Meg is jegyeztem, hogy biztosan frissen jött le a DVDrip.

Három óra várakozás után nagy nehezen visszatérhettünk a nagyterembe (hogy azzal a lendülettel fel legyünk paterolva az erkélyre) az Akadémiai Díjátadó élő közvetítésére. Még a vörös szőnyeg végét is elkaptuk, de azon én úgyis csak a bemondókon idegesítettem magam (Milyen ruha van rajtad? És honnan van az ékszer? Meh…). A közvetítést ellenben nagyon vártam, mivel egyrészt a világon először ott ment élőben a Skyfall főcímdala, amit szeretünk, Vincent, na meg én még mindig csípem Seth MacFarlane-t, ami a sorozatainak mostani hullámzó színvonala mellett nem kis szó. Igazából nem is vele volt a baj, hanem azzal, hogy a műsor elméletileg a filmzenéket ünnepelte volna, ami egyrészt jelentett egy jó poént (a túlbeszélőket a Cápa taktusaival szakították félbe), lehetett fülelni, mikor mit játszik a zenekar, ellenben a brutálisan sok musicalbetét miatt a díjátadó annyira durván elhúzódott, hogy az ember néhanapján akaratlanul is belehunyt néhány pillanatra. Viszont volt Ted, Shirley Bassey, William Shatner, Michelle Obama, Jack Nicholson, Daniel Radcliffe, MacFarlane is állatkodhatott egy kicsit (bár az este poénja Daniel Day-Lewisé volt), és még Adele, Waltz, a Paperman, na még Tarantino is megkapta, azokról meg nem szólok, amik érdemtelenül kaptak, hiszen nem láttam (még) mindet, másrészt meg a Brave elég gáz volt az én vernyákolásom nélkül is. Egyszóval fasza kis díjátadó lett volna, ha a pörgés kedvéért úgy egy-másfél órányi matériát kicsapkodtak volna belőle innen-onnan. Jövőre veled ugyanitt, Hollywood!

De jó is lenne, ha ezentúl mindig negatív előítéletekkel állhatnák neki filmezni! Hiszen mennyivel könnyebb (és persze jobb) kellemesen csalódni egy olyan alkotásban, amelyről már előre lemondott az ember. Hiszen nemhogy egy tévésorozatból forgatott filmtől nem várnék túl sok jót (a South Park-film persze mestermű, akárhogy is nézzük, de a Serenityt csak a sorozat után kezdtem értékelni), pláne egy anime alapján forgatott élőszereplős mozitól. Elvégre a japán rajzfilmek olyan egyedi szabályok alapján működnek, amelyek néha nemhogy nagyvásznon, de eleven színészekkel sem működhetnének. Bár korábban még eggyel sem volt balszerencsém összefutni, de azt hiszem, közel sem véletlen, hogy az élőszereplős Cowboy Bebop-, vagy Akira-filmet évek óta képtelenek összerántani – na nem mintha különösebben sok könnyet hullajtanék emiatt.

Van ez a Ruroni Kenshin című anime-kultsorozat, amiről én néhány képen kívül az ég egy adta világon semmit nem tudok.  Így aztán ennél könnyen jött az, hogy a mozis adaptációjának abszolút elvárások nélkül, maximum egy jóféle hentelés ígéretében csüccsentem neki. És valahogy annak ellenére, hogy egy kissé közhelyes, sőt, egy-két alkalommal meglehetősen kínos megoldásokkal (bár feledni tudnám azt a kétszer elsütött, tökfelesleges hipnotizálós mutatványt!) operáló alkotásról van szó, mégis felettébb kellemes szórakozást nyújtott, egyrészt mivel csak ott veszi komolyan magát, ahol tényleg kell, másrészt képes következetesen kitartani választott műfaja mellett – amely ezúttal nem feltétlenül az adaptáció.

Részben miliőjénél, részben pedig alapvető történeti elemei miatt a mozi sokkal közelebb áll a 2004-es Zatoichi (amely valamilyen csoda folytán még az orosházi mozinkba is eljutott ) című, részemről felettébb emlékezetes szamurájfilmhez. Alapvetően ez is egy borzasztóan egyszerű filmecske volt, és ebben is sorra vették az olyan kötelező dolgokat, mint a terhelt múltú kemény jófiú (aki azért néha szívesen játssza a komplett hülyét), a vicces szárnysegédek, sok-sok rosszfiú és a kötelező bossfight, amelyhez halmozottan érvényes a “többet ésszel, mint erővel” elve – ráadásul az is egy kultikus előd újrafeldolgozása volt, csak míg ott egy legendás mozisorozat volt az alapanyag, ezúttal a firkavilágra alapoztak (méghozzá annyi lehetséges alapanyaguk lehetett, amennyit nem szégyelltek). És a japánok ezúttal is megcsinálták, mivel a késztermék közel sem emlékeztet holmi zavaros, erőltetett utaláshalmazra (bár az utalásokról személy szerint nem tudok nyilatkozni), hanem afféle “Kenshin 101″-ként szépen bevezeti a (régi és új) nézőket a franchise világába, hogy ott elmeséljen egy talán nem túl fordulatos, de kétségkívül pörgős és élvezetes történetet, amely csak a végén bukdácsol egy kicsit, amikor a kelleténél tovább húzzák azt a nyamvadt lezárást, hiszen minek is hagyhatnánk abba a csúcsponton, ha még maradt néhány lezárt cselekményszál, amit csócsálhat a néző, nem igaz?

Ráadásul érdekes módon még a japán aktorok az általunk megszokottól teljesen eltérő, túlgesztikulált alakítása is illik a képbe, így bár senkit sem lehetne kiemelni, mint kiemelkedő színészt, mégis mindenki elfogadhatóan (vagy esetenként megmosolyogtatóan) játszik, a végtelenül cool zene pedig  önmagában is kellemes hallgatnivaló. Kedves mindenki, aki sorozatból akar filmet csinálni: íme a recept, csináljátok utánuk!

Quentin Tarantino kinematografikus bolondériái mind-mind a direktor úr által megalkotott szabályok szerint működnek, amelyeknek azért megvannak a hibái, a rajongók és az egyszeri filmbarátok mégis szívesen térnek vissza ebbe a szórakoztató párhuzamos univerzumba. Az sem megvetendő, hogy QT nem áll elő filmmel minden másnap, úgyhogy minden egyes villantását komoly várakozás előzi meg, és mivel ő is épp annyira imád filmet nézni, mint mi, így aztán (a legtöbb esetben – rád nézek, Halálbiztos, szégyelld magad) nagyon jól beletrafál a közízlésbe. Még akkor is, ha a westernről nem tudott olyan remek visszatekintőt összehozni, mint például annó a háborús filmekről.

A Django elszabadul ugyanakkor remek bizonyíték arra, hogy kedvenc italo-amerikai filmesünk még mindig olyan filmeket készít, amelyekért bőven megéri ellátogatni a legközelebbi filmszínházba. Az ő figurái ugyanis (legyenek bármilyen kisstílűek, főleg a korai munkáiban) afféle “larger-than-life” érzést közvetítenek, aminek teljes átéléséhez a legkevésbé sem árt, ha a hongkongi zoomokkal és Leonés szuperközelikkel ékített alkotást tényleg a lehető legnagyobb méretben élvezzük – így kell elérni azt, hogy a vászon csöpögjön a coolságtól, és a színészek minden egyes arcrezdülését elkaphassuk, ugyanis sokmindenért lehet kígyót-békát kiáltani a Tarantino-filmek esetén, de a színészvezetésre ezúttal sem lehet panasz – a legnagyobb problémát ezúttal a film ritmusa okozza.

Be kell valljam, valahol már az Inglorious Basterds közben is éreztem, hogy középtájon kicsit megbicsaklott a lendület, mivel bár az alagsori kocsmában játszódó jelenet egyes részeit nagyon remélem, hogy tanítani fogják, a történetben valahogy mégsem találtam a helyét – illetve igen, de ahhoz képest talán túlságosan is hosszú volt. Ezt a buktatót sajna a Django sem tudta kikerülni, ugyanis a példásan lendületes első óra után a cselekmény csúnyán elkényelmesedik, és én szinte sírtam valami jóféle monológért a borravalóról vagy Supermanről, de az istennek sem akar eljönni. Egészen a kétharmadnál játszódó étkezési jelenetig (úgy tűnik, QT imádja etetni a szereplőit), amely szinte csöpög a feszültségtől, és azt kívántam, bárcsak tovább tartott volna, mivel féltem, hogy utána újra eljön a leülés. Sajnos bejött: a kirobbanó finálé előtt ugyanis újabb felesleges kitérő következik, meglehet, csupán azért, hogy azért meglegyen az eposzi (165 perces!) játékidő.

A hiba egyértelmű: a stílus végzett a tartalommal, és az alkotás feláldozta a pörgést a western-klisék pufogtatásának oltárán. De tényleg: ebben a filmben egész egyszerűen minden benne van, nem ártott volna a szelektálás, és így talán pörgősebb, fogyaszthatóbb lett volna a végeredmény. Mindenesetre azért én lennék a legboldogabb, ha minden efféle celluloid túlkapásnak ilyen jó szívvel tudnám elnézni a hibáit, mint ennek, ugyanis ezt a mozit minden hibájával együtt jó nézni: példás alakítások (Jamie Foxx  igazi blaxploitation badass, Christoph Waltz még mindig mindenből kidumálja magát, DiCaprio akkora ripacs, hogy nem lehet gyűlölve szeretni, Samuel L. Jackson pedig messze a legszórakoztatóbb figura), remek zene, szemgyönyörködtető az operatőri munka – egyszóval minden megvan, ami egy epikus westernhez kell. Sőt, talán annál sokkal több is, pedig lehet, hogy időnként nem ártott volna szelektálni. És N-betűs szavak ide vagy oda, Spike Lee verje szépen a falba a fejét.