Resistance is Futile!

posted by locutus on okt 23

Jó érzés lenne leírni, hogy a Rémségek Cirkusza című, Darren Shan világszerte népszerű regényéből/regényeiből készült film újra vért pumpál a vámpírmozik élőhalott műfajába (na, ezekért a szánalmas poénokért már most megérdemelnék némi megagyalást). Nem mintha olyan nehéz lenne mostanában, hiszen Penge bácsi pár éve leszerepelt, a Twilight-franchise belőlem némi méla undornál többet nem képes kiváltani, így maximum az olyan ZS-kategóriás szemétfilmek akaratlan komikusságán tudunk szórakozni, mint például a Steven „zsírdisznócska” Seagal nevével fémjelzett vámpíros borzadály, a Szemben a sötétséggel. Ilyen mezőnyben elsőnek lenni körülbelül olyan, mintha egy lovaskocsit kellene Mercedessel lehagyni.

És mégse! Bár kétségkívül sokkal jobban összetákolt mozi, mint a fenti három összesen, mégse merek őszintén örülni a filmváltozatnak. Pedig megpróbáltam kiverni a fejemből a könyvekhez való feltétlen hűség megkövetelését, a cselekménye(ke)n belüli keverést-kavarást, a (jórészt) szükségtelen modernizálást, a szereplők nemének/viszonyrendszerének/motivációinak jelentős átírását, hogy a törpe népség leleplezéséről/átszabásáról vagy Willem Dafoe életének legrosszabb alakításáról ne is beszéljek. Mégse ment; pedig bíztam Paul Weitz rendezőben, a színészekben, mindenkiben, ám mégis csak egyvalaki tudott igazán kellemesen meglepni.

Ő pedig John C. Reilly személyesen, a Chicago celofánembere, az örök lúzer, aki amolyan szomorú bohócként verekedte be magát korunk legjobb karakterszínészei közé. És felteszem nem én voltam az egyetlen, aki rettentően húzta a száját, amikor kiderült, hogy őt szerződtették le Larten Crepsley szerepére. És mégis: bár alakítása egyértelműen magán viseli a szkript jópár gyerekbetegségének nyomát (például a túlzott gyermekcentrikusság) mégis kifejezetten magával ragadót alkotott. Ha kell, félelmetes, ha kell ironizál, és ha oda kell csapni, hát odacsap. Ráadásul azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy a film legjobb pillanata is hozzá fűződik – csak annyit mondok: Kisgöncöl vagy Nagygöncöl?

Pedig azt hittem, hogy a film a főszereplőn áll vagy bukik, ám egyelőre se a Darrent játszó Chris Massoglia, sem pedig a Steve-et alakító Josh Hutcherson sem kápráztatott el engem. Meglehet, kell nekik még egy-két rész, hogy jellemet és gerincet növesszenek, mert Hutcherson elég jellegtelen és néha kicsit ripacs gonosz figura, Massoglia pedig néha már túlontúl is naiv protagonista, akinek néha jól esett volna bemázolni egyet – de meglehet, hogy ez sokkal inkább a szkript hibája, mint a srácoké.

A film többi eleméről is elmondhatnám, hogy korrekt és szórakoztató ifjúsági horrort raktak elénk, ha nem lenne a sokkal jobb regényalap, amiből az írók valószínűleg csak a fülszövegeket olvasták el, a mozi legtöbb alkotója pedig valószínűleg úgy érezte magát, mintha egy Tim Burton-film próbáján lennének: itt még minden mehet, ami mégsem, azt majd kivágjuk. De sajna nem: a film hiába csak 105 perces (pedig az első három regényt akarná magába foglalni, a jó életbe!), mégis nem egyszer olyan érzés fogott el, hogy „ez meg ez nyugodtan repülhetett volna” – elsősorban a könnyűzene meglehetősen erőltetett használata szúrt szemet, de Willem Dafoe félig feminin, félig kamu-latin lover Gavner Purlje is körülbelül annyira illett ebbe a filmbe, mintha Darth Vader megjelenne a U.S.S. Enterprise fedélzetén.

Egyszóval egy rajongónak a film élvezetéhez csak az szükségeltetik, hogy a megtekintése előtt kitörölje memóriájából az összes kötetet, vagy legalábbis érdemes néhány tolerancianövelő órát venni. Mindazonáltal nem nevezném komplett kudarcnak: a zene jó volt, a látvány legjavát jól elkapták, volt pár telitalálat poén, és Reilly végül ellopja az egész show-t (persze Salma Hayek is bitang dögös, kivéve ha épp szakálla van). A laikusoknak pedig azt üzenem, hogy ha a moziteremben valaki nagyon káromkodik, ne aggódjanak: csak van valaki a nézőtéren, aki olvasta a könyvet.