Resistance is Futile!

posted by locutus on jan 20

Terry Gilliam legújabb filmje egyszerre gyászmise és műemlék. Egyszerre gyászolja a régi meséket, az ártatlanságba vetett hitet és Heath Ledgert, ugyanakkor süt belőle, hogy mindhárom az örökkévalóságig fenn fog maradni. Hiszen “a történeteket mesélni kell” – történjen bármi, valahol valaki mindig a fantázia birodalmát fogja járni, hogy ott találja meg, ami nem jutott ki neki a valóságban.

Az első kettőt a film már a legelején temeti: láthatunk egy átlagos, mai londoni utcaképet, ahol a befolyásoltság alatt álló fiatalok kigúnyoljnak pár vándorcirkuszost. Azt azonban nem tudják, hogy a helyzet itt korántsem ilyen egyszerű, és ezt egyikük keservesen meg is bánja. Parnassus doktor (Christopher Plummer) ugyanis korántsem egy szélhámos, ugyanis réges-rég alkut kötött Mr Nickkel (Tom Waits) – aki mellesleg a Sátán. A jó doktor kis kompániájával járja London utcáit, hogy találjanak pár tiszta lelket – különben Mr Nick elviszi a doktor lányát, Valentinát (Lily Cole) annak 16. születésnapján. Ám pár nappal a határidő előtt felpörögnek az események, ugyanis megmentenek egy férfit (Heath Ledger) a haláltól. Az illető nem emlékszik semmire, ám lehet, hogy mégis ő az egyetlen reményük.

Michael Ende A Végtelen Történetében Fantázia világa hasonló problémákkal küzd: az emberek hitetlensége és tisztátlansága miatt a mesék szép lassan eltűntek, hogy ne maradjon Semmi a helyükön. A Gilliam által megálmodott tükörvilágnak ugyanez a baja: manapság már nincs túl sok értéke a fantáziának – épp ezért volt különösen ironikus, hogy hol lendült be a legjobban a filmbeli mutatvány. Ám – akárcsak a fenti meseregény főszereplője – az átlagember itt sem boldogul egymaga, és épp ide kell Tony figurája, aki mindig az, amire épp szükség van. Le a kalappal Depp, Law és Farrell előtt, mert bár Ledger képességeiben sincs kétségem, de valahogy mégis stílusosak főhősünk arculatváltásai, és mindhárom alternatív ábrázat épp ott és abban a kontextusban tökéletes, amiben épp szerepel. És bár ezzel a filmmel sajnos végképp be kell látnunk, hogy Ledgert már soha többé nem láthatjuk a nagyvásznon, az kétségtelen, hogy sajnálatos hattyúdala lenyűgözőre sikerült: remekül elsajátított brit akcentussal és számos rögtönzéssel megfűszerezett alakítása nemcsak a jó doktor produkciójának (női) nézőit nyűgözi le. És épp ezért sajnálatos beismernem, hogy Colin Farrel és Verne Troyer szemét módon ellopja előle a show legjobb pillanatait. Az előbbiről egy szót is elárulni főbenjáró vétség, az utóbbinak meg az a legnagyobb dícséret, hogy nemcsak teljesen elfelejteti a nézőkkel, hogy Kicsi Én valaha is létezett, de még megkapta ráadásnak a film leghumorosabb pillanatait.

Ez pedig már csak azért is nagy szó, mert ahhot képest, hogy a mozi egyszerre számos dolog fájdalmasan szép nekrológja, mégis telis-tele van megmosolyogtató pillanatokkal. Úgy fest, Gilliamnek nemcsak a vizuális fantáziája kimeríthetetlen.  A szédítő effektek és a sötét (humorú) esti mese ritka módon homogén egyveleget alkot, és idővel már senki sem lepődik meg az egyre-másra felbukkanó eszement ötleteken. A film technikai oldalának többi részét sem érheti semmiféle gáncs, a Jeff és Mychael Danna által jegyzett zenétől kezdve a Nicola Pecorini által jegyzett operatőri munkán át minden hibátlan, az pedig, hogy mindezt 30 millió dollárból és egy forgatás közben elhalálozó húzónévvel érte el, az teszi igazán lenyűgözővé az alkotást. Gyönyörű mesefilm a mese haláláról – sőt, talán még annál is több.