Resistance is Futile!

posted by locutus on ápr 10

Ajánlom ezt az írást Acélpatkánynak, aki ezzel a könyvvel ajándékozott meg a születésnapomra.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de számomra mindig rettenetesen zavaró, ha olyan filmmel vagy könyvvel találkozok, amiről tudom, hogy alapmű, és sok-sok évre meghatározta egy akármilyen zsáner fő irányvonalát, ám hozzám annyira későn jutott el, hogy az utánzók száma miatt már minden egyes fordulat, karakter vagy helyzet régi ismerősnek tűnik. Robert Sheckley Freejack – Szabad préda című regénye is ezek közé tartozik, ugyanis bár vitathatatlanul virtuóz módon képes keverni a tudományos fantasztikumot a reinkarnációval és sok más, elsősorban vallási és filozófiai témával, ám sajnálatos módon utánzói (és bizonyos szempontból paródiái) is megelőzték. Ám a több, mint harminc éves könyvnek egyértelműen javára írható, hogy ezen kívül meglehetősen körülményes fogást találni rajta.

Márpedig ez már azért is érdekes, mert a történet önmagában nem nagy szám, ám nemcsak azért, mert az elmúlt harminc-egynéhány évben számtalanszor hallottuk már, hanem sokkal inkább azért, amit magára vállal: ugyanis nemcsak egy Thomas Blaine nevű ember történetét mondja el, aki akaratán kívül több száz évet ugrik előre a jövőben, hogy egy új testben találva magát boldogulnia kelljen ebben a “szép új világban”. Sokkal inkább az vele a baj, hogy úgy tűnik, a szerző nem találta kielégítőnek ezt a cselekményszálat, így különböző többé-kevésbé fontos mellékszereplők közreműködésével törekszik a “big picture”, azaz a teljes világ bemutatására, azonban ez néha kissé végeláthatatlannak tűnik, és ezért sajna újfent a szerző a hibás. Ugyanis úgy sikeríti főhősünk meséjét, hogy elképzelt jövőjének minden fontos szegletét bejárja, amire viszont egyértelműen túlságosan kicsi a terjedelem, ami alig 222 oldalra rúg, így aztán – bár a gyors sodrású cselekmény egész jól olvastatja magát – néha elég kapkodósnak tűnik a mese. Ami már csak azért is kár, mert annak ellenére, hogy számos gondolata azóta idejétmúltnak vagy közhelyesnek tekinthető, mégis kifejezetten szórakoztató.

És talán épp ez a könyv legnagyobb fegyvere: az, hogy minden hibája ellenére olyan sodró lendülettel szövi a mese fonalát, hogy egész egyszerűen képtelenség letenni. Bár első hallásra talán furcsának tűnik, de még a néha túlságosan közhelyes filozófiai és vallási monológok sem törik meg túlzottan a cselekmény kibontakozását, mert itt is ugyanúgy érvényesül az oldalszám miatti korlátozás, mint a könyv minden más aspektusában. Bár a leírt gondolatok magvasnak tűnnek, a kifejtés rövidsége miatt leginkább csak a felszín karcolgatására marad idő, ami egyrészt remélhetőleg önálló gondolkodásra sarkallja az olvasókat, másrészt nem zökkenti ki őt a sztoriból, így az nem lesz nehezebben követhető. Bár az sajnos kicsit akadályozhatja az embert, hogy a legtöbb gondolatot és eszmefuttatást azóta már rengetegen leírták, de legalább nem kell mindet ötvenszer átrágni: már jó páran megtették – csak más könyvekben.

Egyszóval lehetne szidni ezt a könyvet sok mindenért: a cselekmény néhol egyenetlen, a karakterek kissé klisészerűek, a benne megfogalmazott gondolatok vagy idejétmúltak, vagy pedig már lerágott csontnak minősülnek, ám így együtt az egész – főleg figyelembe véve a mű korát – valami olyan szórakoztató egészet alkot, amit tényleg nem érdemes kihagyni, és bár a magyar címlapnak az égvilágon semmi köze nincs a belbecshez, ráadásul piszkosul félrevezető; ám senki se hagyja magát becsapni: bár lehet, hogy Sheckley néhol össze-vissza keveri vagy fél tucat zsáner elemeit az SF-től kezdve a horroron át a vallástudományi tudományos munkákig, ám valahogy addig csűri-csavarja, amíg végül egy meglehetősen egyedi ízű, és nagyon szórakoztató mű kerekedik ki belőle. Méghozzá mindezt úgy mondom, hogy a könyv számos pontján felötlött bennem Terry Pratchett A Kaszás című művének azon jelenete, amikor az élőhalottak megalapítják saját önsegélyező csoportjukat – igen, még az ilyen többé-kevésbé odaillő gondolatok sem zökkentik ki a hozzám hasonló egyszeri olvasókat. Márpedig ha más nem is,ez igenis bizonyítja, hogy Sheckley igazán remek mesélő.