Resistance is Futile!

posted by locutus on júl 29

Úgy fest, Rowling észbe kapott a harmadik kötet után, és rájött, hogy a mindenhonnan össze-recyclingolt könyvei olyan tömeghisztériát okoztak, amire talán a Star Wars óta nem volt igazán példa. Ugyanakkor azt is felismerte, hogy mint a széria teljhatalmú úrnője, gyakorlatilag azt csinálhat, amit akar - és valahogy így eshetett meg, hogy három, (többé-kevésbé) tengés-lengésből és forrókásakerülgetésből felépített kötet után belecsap a lényegbe, és végre-valahára úgy istenigazából kijátssza az aduját. Szerencse, hogy akkor nem gondolt bele, hogy ezzel mekkora öngólt visz be magának, mert akkor nem íródhatott volna meg a sorozat egyik legjobb kötete.

Pedig meg kell mondjam, anno elsőre több szempontból is meglepett a negyedik könyv- elsőre természetesen a terjedelme miatt. Mert felmerül a kérdés, hogy egy olyan sorozat esetében, ahol a cselekmény felét eddig is jórészt némi szájbarágás, az iskolai hétköznapok leírása és egy helyben topogás töltötte ki, akkor vajon mivel lehet kitölteni egy majd’ hétszáz oldalasra dúsított kötetet. Természetesen mindazzal amit eddig hiányoltam. Sok-sok új szereplő, esemény és helyszín, amik segítségével a varázsvilág végre-valahára többé-kevésbé hihetővé és hitelessé válik. Annak ellenére, hogy J. K. néni még mindig görcsösen igyekszik az egész mágikus mesemondát a jelenkorra adott metaforaként értelmeztetni (a Rita Vitrol-Stepehen Glass párhuzam néhol már-már kínosan erőltetetté válik), ám szerencsére itt még nem ment ki a fejéből, hogy a célközönség általában abból a korosztályból kerül ki, akik épp’ egyidősek a főhőstrióval. És nézzünk mélyen magunkba: tizennégy évesen még mindannyian magasról tettünk a politikára vagy a sajtó hitelességére.

Egyszóval az írónő kénytelen-kelletlen azt tette, amit a fent említett, már-már röhejesre démonizált skribler művel az egész negyedik kötetben: majd’ mindent alárendelt annak, hogy megfeleljen a közönség elvárásainak. Így viszont néhol komoly problémát is okozhat a könyv élvezetében, hogy az így összesűrűsített műfajmix egyes elemei néha csak nyögvenyelősen állnak össze - de összeállnak, és ez nagy szó. Itt még megfér a mesebeli tanulság az ifjúsági horrorral, a sárkányos akciók a korai kamaszkor ingyombingyom féltékenykedéseivel, és így tovább.

Ezek után talán elsőre (másodjára,harmadjára̷ fel sem tűnik úgy istenigazából, hogy a cselekmény vázát Rowling tulajdonképpen szinte már önmagától lopja: újra van nagy összeveszés-kibékülés (a lá harmadik kötet), ronda nagy szörnyek minden mennyiségben (lásd a kettest), leküzdendő akadályok, amik elsőre lehetetlennek tűnnek (az összes eddigi) - de eddigre szerencsére már kénytelen-kelletlen megszoktuk, hogy a legtöbb karakter személyisége tényleg nem való másra, minthogy betöltse a mesében szükséges skatulyát. És épp ezért éreztem ritka nagy kitolásnak, hogy az előző kötet címszereplőjének (aki talán az egész regényfolyam igazán ötletes figurája) meg kell elégednie egy rövidke mellékszereppel.

Az viszont még mindig tutifix, hogy Rowling mestere a mesélésnek, hiszen annak ellenére, hogy egy újrafelhasznált, összesűrűsödött, néhol szájbarágós könyvet nyomott a kezünkbe, mégse veszünk észre semmit az egészből - csak ámulunk és bámulunk,remekül szórakozunk, és ki tudja, talán a tanulságot is lenyeljük. És ráadásul újra és újra elővesszük. Na, ki csinálja utána?

  El kell ismerni, hogy a filmváltozat készítőinek nagyságrendekkel nehezebb dolga volt, mint eddig bármikor: bevallom, nem semmi meló lehetett kiválogatni a legszükségesebb szereplőket és eseményeket (főleg hogy ekkor az utolsó két kötet még ki sem jött), majd összefogni a maradékot úgy, hogy egy összefüggő egészet alkosson. És, ami azt illeti, igazából nem is sikerült nekik. Nem kívánom ezt senkinek felróni (bár tudom, hogy a legtöbben az új rendezőre, Mike Newellre kennék), de tény és való, hogy a negyedik mozi már korántsem olyan összefüggő, mint elődei - sokkal inkább emlékeztet egy hiányos kirakós játékra, amibe ráadásul hibás darabok is bőven maradtak. Épp ezért kész csoda, hogy szórakoztató tudott maradni.

Sose felejtem el azt az elképesztő “miafenevan” érzést, amivel a film első tizenöt percében szembesültem, mivel a cselekmény teljes megalapozása kimaradt (amivel a film végi haláleset szinte teljes mértékben kiherélődik), és már már elkönyveltem magamban, hogy egy átlagos limonádévá sikkasztották a legsikerültebb kötetet, amikor azon kaptam magam, hogy mindennek ellenére mégse éreztem magam becsapva - sőt, idővel (és jónéhány újranézéssel) képes voltam belátni, hogy ez nem lehetett máshogy, mivel a Trimágus Tusát mégse lehet megkurtítani, ellenben egy (a cselekmény szempontjából szinte teljesen mellékes) giga-kviddicsmeccs kihagyása teljesen érthető. Épp ezért válik később érthetetlenné, hogy minek kellett az a szinte teljesen felesleges (sőt, a végére egyenesen kínossá váló) báljelenet a maga NAAAAGY összeveszéseivel - komolyan mondom, néha kedvem lett volna jól elnadrágolni a kis taknyosokat.

És ennek sajnos nem csak a néha teljesen egyenetlenre vett szkript az oka, hanem az, hogy szépen lassan rá kell jönnünk, hogy a srácok közül nem mind való mozivászonra. Bár a legtöbb kölyök képes fenntartani a “tizennégy évesek vagyunk, de tényleg” illúziót, az ezért nem megy mindenkinek, különösen Emma Watsonnak nem, aki bár bár eye candynek elmegy a célközönség szemében (és ezzel teljes mértékben szembemegy a könyvbeli Hermionéval), de hogy a játéka kimerül a hisztiben és a tudálékosságban, az már több, mint bosszantó. A felnőttek pedig sajna még mindig leginkább statisztaszerepben láthatók, de szerencsére Brendan Gleeson és Ralph Fiennes erősen védik a mundér becsületét - legyünk nekik hálásak ezért.

Mindez azonban nem feledteti, hogy a cselekmény szétdaraboltsága szinte teljesen ellehetetleníti azt, hogy első nézésre átlássuk az eseményeket - ami rövid távon zavaró, hosszú távon pedig elég ahhoz, hogy sokan a széria mélypontjának könyveljék el az epizódot. Pedig erről szó sincs; minden zavarossága és gyengesége ellenére felettébb szórakoztató darabbal van dolgunk, remek képi ötletekkel (a prefektusok fürdőszobájának csapjai a legjobbak) és látványos akciókkal (Magyar Mennydörgő rulez!) - a főszereplők néhol “harmatos” alakításáért pedig kárpótol a mellékszereplői gárda.

Végül pedig álljon itt egy történet, ami talán árulkodik kicsit az átlagember hozzáállásáról Potterrel kapcsolatban. Egy bizonyos T betűs multiban nézelődtem egyszer a DVD-polcokon, amikor tőlem egy méterre egy kislányhang azt mondta: “Apu, apu, Harry Potter, vegyük meg!” -miközben a hang tulajdonosa, egy talán három éves lányka lekapta a polcról a jelen tárgyalt mozi egy példányát - majd apja azzal a lendülettel bele is tette a bevásárlókocsiba. Na mondom, ez a szülő se nézi meg előre, mit is vesz a gyereknek - mert itt bizony tényleg komolyan kell venni a 12-es korhatárkarikát - ami bár több alkalommal is az élvezhetőség javára válik, de az is igaz, hogy az már a kettes film után nyilvánvalóvá vált, hogy azért nem árt, ha csak bizonyos kor felett látunk neki a széria megtekintésének - mert aztán még az alkotókat hibáztatják az okozott kárért. Think, before you watch!