Widerstand ist zwecklos!

posted by locutus on dec 17

A velem nagyjából egyidősek még emlékezhetnek a “Disney családi mozidélután”-okra, ahol klasszikus (vagy legalább annak mondott) diznej-mozikat tekinthetett meg a nagyérdemű. Közöttük volt a mára kultikussá vált Tron című alkotás is, amin bár anno jól szórakoztam, bevallom őszintén, hogy a fénymotorokon kívül nem sok minden maradt meg bennem. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy a kibertér megvalósításában a film jócskán megelőzte korát, ugyanakkor a büdzsé jó része el is ment a technikára – nem véletlen, hogy a film mai szemmel nézve (sőt, szerintem ’82-ben is) egy végtelenül egyszerű történetű, ám felettébb látványos alkotás lett, többé-kevésbé nullához konvergáló színészi kvalitásokkal.

És vajon milyen lehet ehhez egy folytatás? Hát, sajnos körülbelül ugyanez. Pedig annyi lehetőség volt benne, hiszen az elmúlt években a cyberspace-ben játszódó filmek hatalmas népszerűségre tettek szert (elsősorban a Wachowski bratyóknak köszönhetően), ugyanakkor a komolyság felé irányuló potenciális elmozdulásokat a Disney, mind brand, valószínűleg csírájában oltja ki. Így tulajdonképpen a (kétségkívül mutatós) külcsínt lefejtve egy teljesen hagyományos akció-kalandfilmet nézhetünk meg, ami speciel távoli országok helyett a számítógép belsejében játszódik.

Persze addig még át kell jutnunk a történet felvezetését szolgáló első húsz percen, amiből megtudhatjuk, hogy az első rész főhőse, Kevin Flynn (Jeff Bridges, akinek beharangozott CGI-fiatalítása bár elsőre rettentő, de idővel megszokható) már húsz éve eltűnt, és most egy rejtélyes üzenet nyomán fia, Sam (Garrett Hedlund színtelen-szagtalan játéka egy se íze-se bűze szerepben) a keresésére indul. És ahogy annak lenni kell, őt is beszippantja a játékvilág, ahol apja nyomdokaiba kell lépjen, hogy mentse a menthetőt. A jó öreg Tronra pedig már senki sem emlékszik… Vagy mégis?

Tulajdonképpen valahol a filmnek is ez a célja, hiszen az idei nyár nagy Disney-mozijai rendre bebuktak (megjegyzem, többnyire jogosan), és bár maga a film messze van a “kiváló”-jelzőtől, de amit az előzetes ígér, azt szépen be is tartja: hiperszuper és csilivili látványosság, hangulat ezerrel, Daft Punk… És persze a jó öreg fénymotorok.

Egyszóval a külcsín mesteri. A készítőknek remekül sikerült az előd tárgyait és járműveit a mai kor igényeihez aktualizálni, és olyan 3D-s látványosságot varázsoltak a vászonra, ami után a legtöbb néző biztosan megnyalja a szája szélét. Ráadásul felettébb ötletes módon a valóságban játszódó jelenetek 2 dimenzióban forogtak, így a két világ közötti különbség még látványosabb – jó látni, hogy valakinek még eszébe jut, hogy valami kreatívat tegyen ebbel az egész háromdé-mániában.

Kár, hogy a kreativitás ebben ki is merül. A történet újrahasznosított paneljei között bár nyomokban felfedezhető egy-két eredeti ötlet (köztük a szerintem teljesen felesleges, ugyanakkor meglehetősen szürreális Castor, de a Quorrát alakító Olivia Wilde ártatlan játéka és szűk rucija kárpótol a többiek gyenge pillanataiért), ám a lényeg akkor is az marad, hogy megláthatjuk, hogyan is nézne ki az első film, ha idén forgatták volna. Ugyanakkor a film pozitívumait nem lehet eleget dícsérni – kár, hogy azok nem a belbecsben keresendők.

Viszont ezek azok, amik eladják a mozit. Mert miért is ül be egy ilyen mozira az ember? Talált: retinaolvasztó látványért és dobhártyaizgató hangért, és ezt meg is kapjuk. Az első pár ütközet alatt még levegőt venni se tanácsos, mert még lemarad az ember valamiről, az utolsó, negyed órás légi üldözés pedig valószínűleg az idei év leglátványosabb akciójelenete. A Daft Punk pedig a film atyaúristene: e francia zenészduó nélkül a film feleennyit se érne.

Hogy mestermű-e? Esélytelen. Emlékezetes? Bevallom őszintén, még nem tudom. Disney-film? Ízig-vérig. Ami azt illeti, első nézésre azt se tudom eldönteni, hogy jó film-e, mert bár hozza, amit elvár tőle a nép (két óra tömény szórakozást), de valahol sokkal többet vártunk.

Ezért talán helyénvaló 2010 Avatarjának titulálni: látványos, de ostoba film. Attól még remek móka, és ha egy fikarcnyit is érdekel, tedd meg magadnak azt a szívességet, hogy moziban (és 3D-ben) nézed meg – legalább egyszer.