Widerstand ist zwecklos!

posted by locutus on máj 23

Nyolc év, 176 rész, töméntelen kóreset, megszámlálhatatlan klinikai óra, sok dráma és még több idézhető beszólás után Doktor House tegnap végleg elbúcsúzott a nézőktől. Azt hiszem, hiába próbálnék meg elfogulatlan maradni, rajongóként teljes képtelenség lesz nem úgy állni ehhez, hogy mennyire fog hiányozni a tapintatlan doki – de azért kíséreljük meg.

Ricky Gervais 2001-től 2003-ig futó A hivatalja mellett ez volt talán a legelső televíziós sorozat, ami képes volt nemhogy legitimálni, de egyenesen főszereplővé tenni egy kifejezetten tapló, beleszarós karaktert, de míg David Brent egész egyszerűen egy lökött, de szeretnivaló idióta volt, aki az esetek jó részében észre se vette, ha valami irgalmatlan bunkóság csúszott ki a száján, addig Greg House-nál ez már a 2004-es kezdés óta határozott koncepció volt. Arról nem is beszélve, hogy míg a legtöbben ilyen-olyan módon tisztában vagyunk azzal, hogy az egészségügyben igazából nem adják egymás kezébe a kilincset a médiában látott-hallott kedves, tisztességes doktor bácsik, arra a legkevésbé voltunk felkészülve, hogy a képernyőn nemhogy szerepet, de fő-, és címszerepet kapjon egy effajta szókimondó doki, aki bár nagy ívből tesz a gyógyászat humán faktorára, de ha törik, ha szakad, kihúzza a pácienst mindenféle extrém nyavalyából.

A kóresetek elvontsága is biztosan kivágta egyes gyengébb lelkületű nézőknél a biztosítékot, ugyanakkor az effajta emberfelettinek tűnő harcok a páciens életéért hozzásegítették a szériát ahhoz, hogy kiugorjon az elején rávetülő, egyéb kórházas sorozatok vetette árnyakból. A diagnosztikai orvostudományról akkor a legtöbben még amúgy se tudtuk, hogy eszik-e vagy isszák, így magát a kontextust is körülményes lehetett elsőre elhelyezni. Annál könnyebb volt összefüggésbe hozni Sherlock Holmesszal, amire az alkotók extrán rájátszottak (csak nézzétek meg House doki házszámát, hogy egyebeket ne is mondjak), így nemcsak a különleges gyógyászatok iránt érdeklődők kaptak rá a sorozatra, hanem a detektívtörténetek rajongói is megtalálták benne a számításukat.

Arra viszont kíváncsi lennék, hányan adhatták fel a meglehetősen egy kaptafára járatott koncepció miatt. Bár akadtak ritka kivételek, de az egyes epizódok történetszövése (már ha csak a gyógyászati szálat nézzük) valóban összefoglalható egyetlen képben – és igen, ez a metódus a pilot óta ugyanaz maradt. Nem mintha a krimik nem ugyanígy működnének, ellenben sok esetben épp attól lett kiemelkedő egy rész, mert úgy évadonként egyszer el mertek térni ettől a formulától – ez pedig sokak szerint kevés a halhatatlansághoz. Talán épp ezért volt szerencsém, hogy az első évad utolsó előtti részét láttam először (a “Three Stories“-t, amelyben megtudjuk, hogy is sántult le a címszereplő), ami szerintem önmagában a széria egyik csúcspontja volt.

És bár nyolc év alatt volt időnk megkedvelni/megutálni az összes mellékszereplőt, de ezúttal vitathatatlan, hogy Hugh Laurie nélkül ebből a műsorból sosem lett volna az, ami: a legenda úgy tartja, hogy a brit aktor már a bemutatkozó szalagján is olyan jól adta az amerikai dialektust, hogy a producereket (köztük az első Közönséges bűnözőkért felelős Bryan Singert) is megtévesztette – noha ők direkt egy echte amerikait akartak a szerepre. Laurie viszont magáévá tette azt, és beoltotta a karaktert (és ezáltal az egész sorozatot) jóféle angol humorral, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a nézők elfogadják. Mert attól, hogy a valósághoz közelebb áll egy kellemetlen modorú orvos, az még nem jelenti, hogy az emberek  tévéképernyőn is csak ilyenekkel akarnak találkozni. Az ironikus megközelítés viszont jól jött, pláne hogy idővel a főszereplők is felnőttek ehhez. Nem véletlen, hogy az ötletgazda David Shore is Laurie-nak mondott köszönetet az Emmy-díj átvételekor: “mert jobb írónak tűnök, mint amilyen valójában vagyok”.

A sorozat persze minden jó oldalával és újításával együtt korántsem makulátlan. A kaptafa-epizódokról már szóltam, de nem mehetek el szó nélkül a záró évad egyik-másik aspektusa mellett sem. Tény és való, hogy House doki megérdemelt egy tisztes búcsút, de az utolsó etap egyes részei annyira nyögvenyelősek lettek (a mai napig nem vágom, hogy is volt azzal a kiskölyökkel, akit vagy megszálltak, vagy nem), hogy ezekre már én is megemeltem a szemöldökömet. A lezárás viszont mindenért kárpótolt, és bár lehet, hogy ezt csak azért mondom, mert egy olyan szériától búcsúzok, amit már hét éve követek szorgalmasan figyelemmel, de a doktor búcsúja az utolsó egy(-két) évad minden gyengeségéért kárpótolt: higgyétek el, rossz, hogy nem beszélhetem ki bővebben, de mindenkinek látnia kell, ahogy House még egyszer, utoljára beint a nagyvilágnak. Ebbe a mondatba pedig képzeljétek bele a lehető leggiccsesebb random búcsúszavakat, mert hogy leírni nem fogom őket, az hétszentség. Méltatlan lenne a zseniálisan seggfej diagnoszta örökségéhez.